Szolgálat 45. (1980)

Halottaink - Szabó Tihamér OCist. (-s -n) - Dr. Balogh György (Veje)

SZABÓ TIHAMÉR 0. Cist.

(1894—1979)

Aranymisés pap, oki. középiskolai hittanár volt. Veszprémben született 1894. júl. 11-én, és a pannonhalmi Szociális Otthonban hunyt el szelíd, csendes halállal 1979. ápr. 24-én.

Gyönge szervezetű, törékeny, mégis szívós ember volt. Többhelyütt működött mint hittanár, leghosszabb ideig Egerben a rendi gimnáziumban és a szentgotthárdi iskola- szanatóriumban. Sok betegeskedése ellenére derűs, eleven kedélyű ember volt. Óvatosan és némi kedves huncutsággal kerülte a sok munkát, annál jobban szeretett a rekreációkban csevegni, diákjaival törődni, ügyes-bajos dolgaikkal odaadó együttérzéssel foglalkozni. Nem volt sem jeles szónok, sem kiváló didakta, de amit tanított hitünkről, amit hirdetett az evangéliumról, azt átélte, és meleg szívén át sugározta szószékről és katedráról egyaránt. Mikor 1954-ben véglegesen meg kellett telepednie a szerzetesek számára fenntartott Szociális Otthonban, onnan is szívesen kijárt segíteni különbözó plébániákra.

Ereje azonban egyre fogyott, végül daganatos megbetegedés gyanújával gyomor- műtétnek vetette magát alá. A kórházból való elbocsátásakor az orvosok közeli halálával számoltak. Ám derűs optimizmusa öreg kora ellenére változatlan mozgékonysággal úgyszólván halála napjáig vitte, mozgatta, emberek társaságát kerestette vele.

Békességes, Isten-váró és Isten után vágyódó lélekkel távozott az életből, ami neki az utolsó három évtizedben az otthonát vesztett szerzetes sorsát jelentette. Amikor néhány nappal halála előtt Pannonhalmán meglátogattam, ezt mondta: „Most már elbúcsúzom tőled és minden rendi testvéremtől. Isten vár, és szívesen megyek haza. És nagyon hálás vagyok az Úrnak, mert nagyon sokat kaptam tőle.“

Jó lenne valamennyiünknek ilyen szelíden elszakadni a földtől, és ilyen hálás szívvel megtérni Atyánk házába!-s -n

DR. BALOGH GYÖRGY (1895—1979)

Munkában és szeretetben gazdag papi élet után költözött át az örök hazába a hajdú nemes család nemeslelkű gyermeke, a hajdúdorcgí görögkatolikus egyházmegye nyugalmazott tb. esperese.

Hajdúdorogon született 1895. ápr. 5-én, nagypénteken, földműves szülőktől. A korán elárvult gyermeket jószívű nagynénje taníttatta tovább az elemi iskola elvégzése után; előbb Máramarosszigeten, ahol nagybátyja g. kát. püspöki helynek volt, majd Hajdúnánáson folytatta a gimnáziumot, végül Nagykállóban, ahol korrepetálással tartotta fenn magát. Hadiérettségi után azonnal katonai szolgálatra vonult be az első világháborúba. Leszerelése után jelentkezett papnövendéknek: főpásztora az esztergomi érseki papnevelő intézetbe küldte. Ott végezte el — kitűnő tehetsége miatt külön engedéllyel — három év alatt a teológiát. Mint segédlelkész megszerezte a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a kánonjogi doktorátust. 1924. dec. 16-án szentelte pappá Nyíregyházán Miklósy István hajdúdorogi püspök. Első szentmiséjét Máriapőcson a köny- nyező Mária-kegykép előtt végezte.

Megyéspüspöke Hajdúböszörménybe rendelte segédlelkészül: itt különösen a hitoktatásban és az ifjúsági egyesületekben végzett eredményes munkát. 1929 szeptemberétől a vértesi g. kát. egyházközség paróchusa, s ott 35 éven át szerényen, gondosan, mindenkitől — másvallásúaktól is — szeretve-becsülve, nyugalomba vonulásáig „mindenkinek mindene“ lett. Tanácsáért bizalommal kereste fel a község apraja-nagyja. Templomát, lelkészlakását kívül-belül rendbehozatta. Szentbeszédeire mindig alapos gonddal készült. A második világháborúban egyideig tábori lelkészi szolgálatra is behívták. Amikor mások a környékről elmenekültek, sőt családja is ideiglenesen bizton103