Szolgálat 44. (1979)
Tanulmányok - Lukács László: A szeretet határélményei
sebb az ajándék, minél inkább „beleadta magát“ az ajándékozó, és minél inkább őt magát fogadja benne magához a megajándékozott. (Mert igazi ajándék csak az adás és az elfogadás kölcsönösségében keletkezhet: a megajándékozottnak is egész odaadással kell szeretnie a másikat ahhoz, hogy befogadhassa őt ajándékul.) Ajándékká — tehát szeretetünk közvetítőjévé — tehetünk bármit, ami a miénk: a munkánkat, a vagyonúnkat, az ügyességünket, az időnket, a türelmünket, a figyelmünket. A szeretet áramkörében egymást érik az ajándékok: az ünnepi ajándékok éppúgy, mint a hétköznapiak. Az ünnepi ajándékok adják meg a fényét szeretetünknek, s bele is világíthatnak odaadottságunk mélyeibe. Leginkább mégis a hétköznapoknak életfogytig tartó sorában ajándékozhatja el magát az ember. Az ajándékozás örömébe azonban belévegyül a tehetetlenség fájdalma is: egészen, maradéktalanul nem válhat az ember ajándékká. Bármilyen erős legyen is benne az odaadás szándéka, az ember sohasem képes egészen beléolvasz- tani magát abba, amit odaad, s így abba, akinek adja; az elajándékozhatatlan maradék pedig egyre nagyobb súllyal nehezedik rá. Az ajándékozásnak van egy sajátos formája: az áldozatkészség. Szeretetünket az ajándék jelzi, de áldozatkészségünk bizonyítja a legjobban. „Mennyire szeretsz? Mi a legfontosabb számodra a világon? Én a hányadik vagyok értékeid rangsorában?“ Ezekre a kérdésekre felelniük kell mindazoknak, akik igazán szeretik egymást. Többnyire az élet apró helyzetei fognak vallatóra, mennyire fontos nekünk az, akit szeretünk. Tudunk-e alkalmazkodni egymáshoz, elfogadva egymás szempontjait, érdeklődését, gyöngeségét? Az igazi áldozat- készség azonban nem ismer határt: legalábbis szándékában kész arra is, hogy a másikért mindenét odaadja, akár az életét is. A szeretet végső bizonysága, hogy önmagunknál is jobban szeretjük egymást: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, aki életét adja barátaiért.“ Az összetartozás egyre szorosabbá válik az ajándékozás és az áldozatkészség által. Fölsejlik a teljes egység boldog lehetősége: az egységé, amelyben már semmi sem választja el az összetartozókat, s amelyet nem fenyeget az elmúlás: sem a biológiai halál, sem a szeretet halála. Aki azonban ilyen közel került az egységhez, az fájdalmasan átéli a szeretet határait is. Az ember sohasem képes egészen ajándékká válni, önmaga marad, akárhogy szeret is. Nem tudja odaadni mindenét, hacsak nem életének föláldozásával — s a szeretet történetébe itt belekerül a halál fájdalma is. Az ember mégsem elégszik meg a szeretetnek csupán töredékével, s áttöri korlátáit, akár halála árán is. A beteljesülésnek ezt a tragikus fordulatát is megtaláljuk a szeretet legkülönbözőbb fajtáiban: az önfeláldozó anya vagy gyermek alakjában éppúgy, mint a halálig hű szerelmesek történetében.^ Az ember szeretete mindig csak útban lehet a teljes egység felé. Átmeneti: életánsk végét szakítja a halál. Töredékes: nem tud egészen ajándékká váltan 8
