Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Emberség és életszentség

összefoglalóan tehát: az ember bűnös volta és Isten természetfeletti célra irányuló hívása miatt a jelen világrendben nincsen természetes erkölcsi tökéletesség az istenfiúság kegyelmének elfogadása nélkül. Nincsen olyan igazán jó ember, aki önerejéből, kegyelem nélkül lett azzá. Mégis azok az erkölcsi részértékek, amelyek sokszor olyan vonzóan csillognak „a világ fiai “-ban, gyakran megszégyenítik és lelkiismeretvizsgálatra hívják fel a hivő embert.

Lehet, hogy Bonhoeffer hitetlen barátainak egy része ilyenfajta ember volt: ellenállt a kegyelemnek, de erkölcsi részértékeket brilliánsan megvalósított az életében. De az is lehetséges, hogy mindazok, akiket a börtönben annyira csodált, a kegyelemmel együttműködő, de azt reflexíven fel nem ismerő „névtelen“ keresztények voltak. Erről azonban többet csak a következő részben mondhatunk.

2. A kegyelemben és a természetes erkölcsi-pszichológiai érettségben való növekedés összefüggése

Egyrészt tehát nem beszélhetünk természetes erkölcsi tökéletességről kegyelem nélkül. Másrészt a kegyelemben való növekedés emberi természetünk nagyobb erkölcsi és pszichológiai érettségéhez vezet.

a) Az igaz Isten szolgálata felszabadítja az emberi személyt

Mindez érthetőbbé válik, ha megfontoljuk, hogy az igaz Isten nem hetero- nóm, embertől idegen, saját erejét az ember elnyomásában kiélő hatalom. Szt Ágoston szavaival: Isten „interior intimo meo“; azaz közelebb van hozzám, mint önmagam. Isteni élete valóságosabban betölt és kielégít, mint a pusztán emberi javak. Hiszen az ember természete (az Iréneusztól származó kifejezéssel) nem más, mint receptaculum: Istenre tárult befogadó edénye az isteni javaknak. Isten azért van közelebb hozzánk mint önmagunk, mert „superior summo meo“ (Conf. Ili, 11), azaz önmagámnál végtelenül nagyobb, transzcendens valóság. Éppen tőlünk való transzcendens különbözősége miatt képes úgy adni az embernek önmagát, hogy mint az embert végtelenül felülmúló ajándék mégis egészen az emberé legyen, s emberségét, tehát szabadságát, személyes emberi aktusokra való képességét kivirágoztassa. Ezért ha Isten törvényét követem, saját lényem legmélyebb, legigazibb törvényének engedelmeskedem, önmagamat neki alávetve, az Ö tervét megvalósítva kapom meg legegyénibb, legteljesebben hozzám mért feladatomat, amely egyetlen, senki mással nem pótolható személlyé tesz.

Ebből kiderül, hogy nem minden vallásos gyakorlatokban buzgó, a vallás iránt fogékony ember él szükségképpen kegyelmi életet, vagy esetleg még nagyon kezdetleges módon éli. A vallásosság önmagában csak természetes emberi ösztön, amely mind a kegyelem, mind a bűn és betegség szolgálatába állhat. Mint az emberi élet minden területén, itt is érvényes a krisztusi mondás: „gyümölcseikről ismeritek meg őket.“ Ha a vallásosság a bűn és neurózis szol31