Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Emberség és életszentség

gálatába áll, akkor az ember önmaga képére és hasonlatosságára teremt bálványt magának. Lehet, hogy betéve tudja a keresztény hit tanait, önemésztő buzgalommal végzi az összes liturgikus szertartást, de a szíve, a személye messze jár az igaz Istentől. Az ember alkotta bálvány jellemzője, hogy valóban kiskorúságban tartja imádóját, elveszi szabadságát, eltorzítja személyiségét. Az ilyen ember rabja lesz a vallási előírásoknak, nem képes szabad, felelős döntéssel Isten akaratát elfogadni az emberi törvényeken keresztül. Megbénul kezdeményező kedve, bezárul minden elől, ami új és váratlan, ami felborítaná megszokott életrendjét. Emberi személyisége sohasem tud kifejlődni, mivel nem a valósággal van kölcsönhatásban, hanem a saját maga faragta bálvány önkényes előírásainak rabja. Röviden: a bálvány elnyomja és végső soron elpusztítja az emberi személyt, míg az igaz Isten szolgálata felszabadít és emberré tesz.

Barth teológiájának hatásán túl Bonhoeffert talán ilyen torz keresztényekkel való találkozás vezethette arra, hogy a vallásosságot általában elvesse. A keresztény hithez (melyet ő szembeállított a vallásossággal) és a luteránus egyházhoz azonban élete végéig hű maradt. De hány őszinte ember lehet, akit éppen az eltorzult vallásosság megtapasztalása riaszt el minden egyházi kapcsolattól!

A kereszténynek nagyon meg kellene szívlelnie Jézus szavait az építkező gazdáról és a hadviselő királyról (Lk 14,28-33). Vagyis önmagával, erejével, testi-lelki adottságaival számot vetve építse föl vallási életét is. Ne a levegőbe, hanem józan természeti alapra. Elszomorító az a nem is olyan ritka jelenség, amikor magukat vallásosnak mondó emberek mintha híján lennének a legegyszerűbb, alapvető erkölcsi megnyilvánulásoknak: megbízhatatlanok, megszólok, munkájukat ímmel-ámmal végzik, családjuk iránti kötelességeiket elhanyagolják, kíméletlenül törtető karrieristák, könnyelmű autóvezetők stb. Szent Pál joggal állítja: „Aki övéinek, főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél“ (Him 5,8). Ne felejtsük el a közismert teológiai tételt, minden vallásos nevelés és önnevelés egyik alapszabályát: „A kegyelem a természetre épít.“ Tragikus összeomlásoknak, sőt hittői való elfordulásoknak lehetünk tanúi vagy szenvedő alanyai, ha ezt elhanyagoljuk.

Ha a valóság talaján maradunk, önmagunkban is hamarosan fölfedezzük a bálványfaragó embert, aki újra meg újra a saját képére és hasonlatosságára akarja megformálni istenét. Azt is belátjuk, hogy a fent vázolt torzulások ritkán fordulnak elő ilyen „tiszta“, a kegyelmet egyértelműen kizáró formában. Legtöbbünkben a bűn és kegyelem ellentétes hatása miatt az igaz istenkép a magunk csinálta bálvány vonásaival keveredik. De ha engedünk a kegyelem vezetésének, istenképünk fokozatosan megtisztul. Nemcsak a helyes fogalmakat tanuljuk meg, hanem a hitben bizonyos fokig meg is értjük, ill. megtapasztaljuk az Isten valóságát.

A legfontosabb kritérium, amely eldönti, hogy istenképühk a valóság irányában fejlődik-e, szeretetünk valósága és növekedése. „Szeretet az Isten": ön32