Szolgálat 44. (1979)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: Emberség és életszentség
egyes pontjain nem kísértett-e az a gyanú, hogy a vallásosság valóban lehetetlenné teszi, hogy a szó teljes értelmében emberré váljunk? Próbáljuk meg világosabban megfogalmazni ezt a „gyanú“-t. Sorakoztassunk fel legalábbis néhány alapvető nehézséget, önmagunk és mások „vád“-jait a vallásos ember ellen. A legfontosabb vád, amely minden más alapjául szolgál: a vallásos ember lélekben mindig kiskorú marad; gyerekember, aki sohasem juthat el arra a fokra, hogy önállóan, „belülről“ határozza meg életcélját, életmódját és értékeit. A vallás szükségképpen gúzsba köti az egyéniséget. Megbénítja a nagykorúvá fejlődés folyamatát, mivel a hívót állandó függésben tartja Istentől. A vallásos ember ideálja, hogy élete minden részletében ne önmaga, hanem Isten akaratát valósítsa meg. Ezenkívül a vallásos ember nem képes embertársa igazi szeretetére sem. Hiszen azt a parancsot kapta, hogy minden emberben Isten képmását lássa, tehát Istent szeresse az emberben. Hogyan képes ilyen szemlélettel a másik embert önmagában értékelni? A vallásosság élettagadásra nevel, mert a keresztre feszített Jézus követésére hív: „Aki meg akarja menteni életét, el fogja veszíteni, aki azonban elveszti életét értem és az evangéliumért, meg fogja menteni“ (Mk 8,35). Ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket önmagunk és mások számára feldolgozhassuk, tisztáznunk kell az „emberré válás“ és a megszentelődés kapcsolatát. Itt csak néhány töredékes gondolatra szorítkozhatunk. Először is fontos, hogy tisztázzuk: „emberré válás“-on nem a biológiai folyamatot értjük, nem is a kultúrjavak egyre kifinomultabb élvezetének képességét (amint pl. a renaissance ember értelmezte az emberi fejlődést), hanem a pszichológiai és erkölcsi érettség elérését. Ezt jellemzi a felelős, szabad döntésekre való képesség, az erkölcsi jót önmagáért megvalósító életstílus, az ösztönéletnek a személyiség egészébe való integrációja, nyitottság minden emberi érték, így a kultúrértékek iránt is. Vegyük szemügyre, melyek azok a hitigazságok, amelyek ennek a kapcsolatnak a megértéséhez hozzásegítenek. 1. Az ember a történelem kezdetén bűnbe esett. Minden ember ennek az első bűnnek és a belőle származó egyéni bűnöknek a terhét hordozza. Az emberi természet alapvető jósága megmaradt ugyan: továbbra is Isten képmása maradt, amennyiben képes reflexív önismeretre és szabad erkölcsi cselekvésre. De ez a képmás eltorzult benne, nem ép, egészséges természet többé. Az erkölcsi jó felismerése nehézzé vált, az ember hajlamos lett arra, hogy a rá kötelező erkölcsi jót önmaga előtt is letagadja. Akarati szabadsága megrendült: külső és belső kényszerek könnyen befolyásolják. A kegyelem ajándéka nélkül a természetének megfelelő teljes erkölcsi jó megvalósítására képtelenné vált. ösztönélete és szellemi törekvései ellentétbe kerültek, egymásnak ellentmondó vágyak gócpontjává lett. •» 29
