Szolgálat 44. (1979)
Tanulmányok - Lukács László: A szeretet határélményei
adottságnak megnyilvánulásait. Minden emberi felelősség, gondoskodás, bizalom eltörpül emellett, ahogyan Jézus él az Atyával, az Atyáért. Hozzátartozik mindenestül, neki tartozik egyedül felelősséggel, nem ismer más ügyet, mint az Atyáét, „önmagámtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított. Aki küldött engem, velem van“ (Jn 8,29). Szeretetükben az ajándékozás sem az ünnepi pillanatok ritka öröme, hanem egységük természetes létformája: mindenét tőle kapta, mindenét neki adja. „Én és az Atya egy vagyunk“ (Jn 10,30). „Az Atya énbennem van, és én az Atyában" (10,39; 14,11). Föltétien bizalmát semmi sem ingathatja meg: sorsának semmilyen hányattatása, a Getszemáni kertben megtapasztalt elhagyatottság, sőt a fenyegető, majd a bekövetkező halál sem. „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életem, hogy aztán vissza is vegyem. Senki sem veszi el tőlem: önként adom oda“ (Jn 10,18). Életét áldozatul adja az Atyának: egész életén át tudatosan készül az „ő órájára“. Mintha az emberi mérték szerint teljessé lett odaadásban válhatnék újra teljessé egysége az Atyával — immár nemcsak a Szentháromság örök egységében, hanem az emberiét közegén keresztül is. Kereszthalálában odaajándékozza magát egészen, de egyben bizonyítja is, hogy mindennél, az életénél is jobban szereti őt: egészen szabad és egészen odaadott az Atyának, semmije sincs, amit csak magának tartott volna meg. A földi szemlélő csak az ember Jézus mozdulatait láthatja. De Jézus életében, halálában és föltámadásában megnyilvánul a kapcsolat másik „pólusának“, az Atyának odaadottsága is. „Maga az Atya, aki küldött, tanúskodott rólam“ (Jn 5,37). Élete során minderre csak következtethetünk Jézus magatartásából. De föltámadásában mindez nyilvánvalóvá lesz: amikor emberi életével egészen belésemmisül az Atyába, akkor — hitünknek is láthatóan és világítóan — töltényük benne Isten örök élete. Egymás iránti szeretetük nem korlátozódott kettőjükre, hanem kiáradt az emberekre is. Jézusnak nem okozott gondot, hogyan egyeztesse össze az Atya és az emberek iránti szeretetét, nem volt semmilyen ellentét különböző irányokban sugárzó szeretetében. Egyetlenegy szeretet él benne: az, amellyel szereti az Atyát s az Atyában (az Atya pedig őáltala) az embereket. Jézusban Isten szeretete nyilvánul meg: ő maga az Atyának hozzánk eljutó, minket átjáró sze- retete. Egy lett közülünk, értünk élt és halt, nekünk ajándékozta magát. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért“ (Mk 10,45). — „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem s önmagát adta értem“ (Gál 2,20). Nyilvános működése idején is ez a minden várakozást felülmúló szeretete ejtette bámulatba az embereket. Örömhírének leghatalmasabb jele volt az, hogy jót tett mindenkivel személyválogatás nélkül, sőt különös szeretettel fordult a társadalom (és a vallásos közvélemény) megvetettjei felé, Legjellemzőbb példabeszédeiben Isten megbocsátó irgalmáról és mindenkit otthonába meghívó szeretetéről beszélt. 10
