Szolgálat 43. (1979)

Eszmék és események - A papi hivatás (F. Klostermann)

A PAPI HIVATÁS

Az Újszövetség papi szolgálata mögött isteni hívás áll. Ezt a tényt aligha vonhatjuk kétségbe, ha akár csak arra gondolunk, hogyan kapták „meghívásukat“ a kései pasztorális levelek címzettjei (Him 1,18; 4,14; 2Tim 1,6; vö. Csel 13,2; 14,23). Meg kell különböztetnünk attól a meghívástól, amely minden keresztényt közösen a hitre szólít, de azért a legbensőbben összefügg azzal. E nélkül a hit nélkül és Krisztus közösségén kívül értelmét veszíti. Egy hitetlen orvos evilági értelemben még mindig igen értelmes és jelentős hivatást gyakorol, egy hitetlen püspök vagy pap azonban nem.

Keresztény felfogás szerint a papi hivatáshoz Isten különös hívására és különös karizmákra van szükség. A hivatást úgy kell értenünk, mint kegyelmi, de diialógikus folyamatot Isten és az ember, s ugyanakkor az ember és Krisztus konkrét közössége között, amelyben a „hivatás“ fokozatosan nő és érik. Az egyes ember hivatása akkor teljesül ki, ha Krisztus közössége (az egyházi elöljárók személyében) megvizsgálja és elfogadja.

Itt komoly félreértés keletkezhet. Igen elterjedt elképzelés, hogy az új- szövetségi papságra való kiválasztás és hívás Isten egyszeri, egyoldalú tette: úgyszólván az örökkévalóságtól abszolút és visszavonhatatlan módon pappá választ ki valakit, ezzel eldönti sorsát, és már születésekor, sőt fogantatása pillanatában mondhatni teljesen készen leikébe veti a hivatás magvát („d'ivinae vocationis germen“, CIC can. 1353), ellátva minden adottsággal, mint ahogy a növény ott rejlik a csírában, a ki virult rózsa a bimbóban. Az emberek feladata azután: először a szülőké — ab incunabulis, a bölcsőtől kezdve, mint egyes szentek legendáiban található —, később a nevelőké és magáé az érdekelté, hogy felismerjék a hivatás jeleit („indicia vocationis“ can. 1353), megvizsgálják valódiságukat, a lehetőségig megóvják a csírát ártó befolyásoktól, védelmezzék és ápolják, hogy így a bimbót lassanként kibontakoztassák. Végül a püspök egy utolsó vizsgálat után szentelésre bocsátja az illetőt. Máskülönben az embernek az ilyen statikus kiválasztás- és hivatásfelfogás esetén semmi dolga sem marad. Ilyenformán az Egyháznak sem lehetne joga feltételeket szabni a szentelésre, pedig hát mindig, már az apostoli idők óta igényt tartott erre; gondoljunk a pasztorális levelek „előírásaira“ (Tit 1,5), pap- és diákonus- tükreire. Nyomasztó probléma az is, hogyan ismerheti föl az ember Isten kiválasztását és a germen vocationis-t, ha semmivel sem járult és nem járulhat hozzá.

Nem ritkán találkozunk ilyen elképzelésekkel, amikor pl. így beszélnek: Nem ismerte föl hivatását; eljátszotta vagy elveszítette; Isten mindenkor megadja azokat a hivatásokat, amelyekre szüksége van; vagy mint manapság gyakran hallhatjuk: nekem hivatásom van Istentől, tehát a püspöknek el kell fogadnia, akkor is, ha ennek vagy amannak a föltételnek nem felelek meg. Az egyházi törvénykönyv 1353. kánonát is ebben az értelemben fogják föl egyesek. De az ilyen felfogásnak sem az újszövetségi Szentírásban, sem korunk lélek76