Szolgálat 43. (1979)

Eszmék és események - A papi hivatás (F. Klostermann)

tani belátásában nincs fedezetük. Sőt az előbbiek világosan hangsúlyozzák a meghívás és felszólítás dinamikus-dialógikus jellegét. A kinyilatkoztatás szerint el kell ugyan fogadnunk, hogy van abszolút kiválasztás, mint pl. az Ószövetségben Izraelé vagy egyes prófétáké, az Újszövetségben talán a Tizenkettőé. Nem zárhatjuk eleve ki, hogy ilyen előforduljon Krisztus egyházának történetében is. De semmiképpen sem kell föltételeznünk, hogy az ilyen föltétien isteni kiválasztás a rendes eset minden diakónus, pap és püspök esetében. Itt már Isten részéről js — persze emberileg szólva — dinamikus és viszonylagos, föl- tételes kiválasztás látszik lehetségesnek, sőt valószínűnek, annak a különleges gondviselésnek a keretében, amellyel Isten Krisztus közössége fölött virraszt. Vagyis: Isten nem föltétien módon választ ki valakit egy meghatározott közösségi szolgálatra, hanem rendes esetben arra választja ki, hogy meghívja ilyen szolgálatra. A hivatásnak kétségtelenül pneumatikus, kegyelmi jellege van. De mindaz, ahogyan ma a Lélek, a kegyelem működését elképzeljük {valamint a hivatás emberi folyamatáról szerzett lélektani ismereteink is) dinamikus-dialógikus folyamatra mutatnak.

De ha a hivatás dialógikus folyamat, akkor komolyan kell venni mind a két partnert, az istenit és az emberit is. Ha elhanyagolnánk az elsőt, a hivatás isteni-pneumatikus elemét, az tisztán emberi, lélektani folyamattá zsugorítaná a hivatást. De nem kevésbé veszélyes az emberi fél elhanyagolása sem. Nemcsak hogy az imént említett statikus hiivatásfelfogásra vezet, hanem arra az elképzelésre is, hogy itt teljesen kivételes, rendkívüli, természeten kívül eső, misztikus folyamatról, közvetlen isteni sugallatokról és kinyilatkoztatásokról van szó. Állandó így az a veszély is, hogy szem elől tévesztjük az ember lelki életének törvényeit. A hivatáslélektan megállapításai szerint a hivatás korai „jeleit“ nem kell túlságosan komolyan venni, bár figyelnünk kell rájuk, mert Isten az ilyen természetes dolgokhoz is hozzákapcsolja kegyelmét. De ha viszonylag sok katolikus fiú fejében megfordult egyszer a papi hivatás, a gimnázium felső osztályaiban azonban megváltozott az „ideáljuk“, akkor ezt nemcsak a „gonosz világnak“, hanem jobb önismeretüknek is kell tulajdonítanunk. Veszélyes lehet, ha egy fiatal fiú elé egyoldalúan, sőt kizárólagosan csak ezt a hivatást tárják. Viszont épp olyan veszélyes, ha a fiatal keresztény olyan környezetben nő fel, ahol egyáltalán föl sem merül ennek a hivatásnak a gondolata. A megfelelő környezetet a hivatás kiérésére az igazi keresztény közösség szolgáltatja. Isten természetesen minden ilyen emberi dolog megkerülésével is szolgálatára hívhat valakit; de rendes körülmények között ilyen „emberi“ módon teszi.

A papi hivatásban rendesen megkülönböztetjük még a vocatio interna vagy divina-t (belső, isteni hivatást) és a vocatio externa vagy ecclesiastica-t (külső, egyházi hivatást). Az első Istennek az a különös hívása, amelyről szó volt. Ezt csupán az alkalmasság bizonyos kritériumairól lehet fölismerni: a követelményeknek való megfelelés, helyes hivatásfelfogás, készség és hajlam. A belső hivatás tehát még nem azonos a hivatásra való alkalmassággal, csak ennek

77