Szolgálat 43. (1979)

Tanulmányok - Széneszi Miklós: A Lélek és a közösség

szívünket adományainak. Mintha így gondolkodnánk: bérmáláskor már megkaptam a Szentleiket, tehát megadtam, ami kijár neki, és most békében akarok élni! Nem forrásnak kellene-e lenni ennek a találkozásnak, amely mindennap eltölti egyéni és közösségi életünket a Lélek adományaival? Nem arra kellene-e gondot fordítani, hogyan, miként kaphatjuk meg még bővebben adományait?

Hogy mi mehetett végbe pünkösd napján és ezen a „második pünkösdön" is az apostolok és a hívek lelkében, azt akkor kezdtük megsejteni, amikor egy- egy mély imádságban töltött esténk vagy közös szentmisénk után új fény támadt életünkben, megújulva mentünk haza. Ilyenkor együtt elmélkedtünk, megosztottuk szándékainkat, örömeinket, keresztjeinket. S éppen azáltal, hogy Isten előtt kitártuk szívünket a másiknak, hogy volt bizalmunk összefogni szándékainkat, egymás iránti szeretetünk tükrében felragyogott Isten irántunk való végtelen szeretete. A másikon keresztül éltük meg Krisztus jelenlétét.

Ezt ajánlhatta Szent Pál korintusi híveinek is, amikor a prófétálás ajándékára sürgette őket. Figyelniük kell: mit is mond az Úr, mit jelent nekik az írás szava, és ezt megosztani a többiekkel. Ez is Isten szavának hirdetése. Nem elvontan, hanem a mindennapi életbe beágyazva. Nehogy saját elgondolásaink rabjává váljunk, törekszünk arra, amit ugyancsak ajánl szent Pál: barátaink, lelkipásztoraink bírálják meg, amit jószándékkal hirdetünk Istenről (1Kor 14,29).

Tudjuk ugyanis, hogy nem elég a puszta érzelem. Törekedni kell, hogy valóban Krisztus Lelke töltsön el. Krisztus pedig az ő Testének, az Egyháznak adta a Tanítót, a Vigasztalót. Amíg evvel a testtel vagyunk kapcsolatban, addig járunk jó úton. Ugyanez a közösség sürget annak megosztására is, amit kaptunk és kapunk a Lélektől. Mert az Ö adományait mindannyiunk szolgálatára kell szentelni. Ez a karizmák célja.

Számunkra is jelentős feladat Krisztus szavát hirdetni. Elsősorban életünk példájával kell ezt megtennünk: gyermekeinknek, munkahelyünkön, másokkal való kapcsolatainkban. Ezekben a próbálkozásokban különösképpen szükségünk van a Lélek irányítására, megvilágítására. Gyakran imádkozunk, segítsen meg, hogy a hegyi beszédben hirdetett boldogságok szellemébe be tudjunk kapcsolódni. Például hogyan egyeztethetjük össze az elsőt, a szegénységet a mi életformánkkal? Családunk van, felelősek vagyunk gyermekeinkért; munkánkat sem adhatjuk fel, ami egyes foglalkozásokban meglehetős jólétet biztosít, anélkül, hogy ezt hajhásznánk. Most pl. úgy próbáljuk a szegénységet élni, hogy nem költekezünk. Gyermekeinknek megmagyarázzuk, hogy egyszerű életformában is lehet boldog az ember; hogy ne minden pénzét fordítsa önmagára, főként amikor közvetlen környezetében — mint annyi dél-amerikai nagyvárosban — nélkülözés, nyomor található. Boldogok voltunk, amikor egyikünknek sikerült megértetnie 19 éves fiával: ahelyett, hogy külön autót vetetne magának, fordítsuk ezt az összeget a szomszéd szegények támogatására. Persze ez a meggondolás megkívánja tőlünk is, hogy a család autója ne „státusszimbólum" legyen, hanem hasznos munkaeszköz.

30