Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Széneszi Miklós: A Lélek és a közösség
dűlő jeruzsálemi közösség tüze, a másodikben a négy—öt éve alapított egyházközség élete tárul fel. Eszmény és valóság? Mindenesetre az írások a mi oktatásunkra szolgálnak. Mit tanulhatunk ezekből a mi közösségi életünkre nézve? Miit kell lennünk, hogy abban is lüktetőbb legyen a Lélek áradása? 1. „Azután, hogy szabadon bocsátották őket, az övéikhez mentek, és elbeszélték, mit mondtak nekik a főpapok és a vének“ (Csel 4,23). Péter és János áll előtérben, őket vetették börtönbe, majd szabadon bocsátották, mert végeredményben semmi kivetni valót nem tudtak abban találni, hogy Jézus nevében meggyógyították a bénán született embert. Látható azonban a közösséghez való viszonyuk, ennek szelleme. Mennyi közvetlenséget, bensóséget fejez ki már maga a szó: „övéik"! Ezt érzik a szülők, a gyermekek, a rokonok egymás között. Az együvétartozás, a szeretet kötelékét. Az enyémet, a tiedet túlszárnyalja a „mienk“, a mindany- nyiunké. Bensőséges légkör uralkodik, mert mindegyik tag érzi, hogy szeretheti a másikat, és élvezi a másik szeretetét. Péter és János oda megy, ahol otthonra, megértésre talál, ahol várják őket, aggódnak értük: övéikhez. A jeruzsálemi közösség magáénak tekintette őket, és ók is ennek tagjait. Kétségtelenül elöljárók voltak, Krisztustól rendelt vezetők és tanúk. Ezért emelik fel szavukat, ezért vállalják a felelősséget. A sorok között azonban érezhetjük, hogy mindez nem választotta el őket a többiektől. Az alaphangot összetartozásuk adja meg. Az apa és anya is feje a családnak, de ez nem szünteti meg a gyermekekkel való közvetlen, szeretetteljes viszonyt. Közösség ott van, ahol érezzük: szeretnek, és mi is szeretjük a többit. Együtt növekedhetünk, segítenek fejlődésünkben, és mi is hozzájárulunk az ő gazdagodásukhoz. Nem puszta együttélésről vagy egymás mellettiségről van szó. Ezt megtalálhatjuk a tömegben is. A szervezetek ill. társaságok tagjai már közelebbi viszonyba kerülnek egymással. De még itt is a szabályok megtartása, a feladatok elvégzése a döntő. Az olyan közösség tagjait, akik igazán „övéik“ között érzik magukat, a létüket átjáró élménygazdagság fűzi össze, és egyre növekvő szeretet készteti tevékenységre. Meg akarjuk tudni, igazi-e közösségünk? Vagy azt szeretném megállapítani, melyik közösséghez tartozom valójában? Nézzem meg — a szívem mélyén —, kiket tartok enyéimnek, kik sorolnak engem övéik közé? Kiknek mondom el, ami a szívemen fekszik, kikkel osztom meg örömömet, bánatomat? Családom tagjainak öntöm-e ki szívemet, mert tudom, hogy meghallgatnak, együttérez- nek velem? Ók is el mernek-e jönni hozzám, mert érzik, hogy nálam megértésre fognak találni? Vagy „idegenekhez“ fordulunk, én is meg ők is? Persze ezzel az idegenek már megszűnnek idegenek lenni, hisz bensőnket tártuk fel nekik. Szomorú azonban, ha családom számára azok maradnak. Valódi barátaimnak csak akkor tekinthetem őket, ha családomnak is rész jut gazdagító jelenlétükből. És milyen a viszonyom egyházi közösségemhez? Plébániám, egyházmegyém tagjai övéknek tartanak, vagy legtöbbjük számára teljesen idegen vagyok, és 25
