Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A Szentlélek szerepe az Egyházban az Apostolok Cselekedetei szerint
az egyszerű hívek soraiból kerülnek ki, ihletettségük a Lélek ajándéka az Egyház számára, amely így irányítást, oktatást és buzdítást kap. Másrészt maguk az emberi szervezet szabályszerűen megválasztott vagy kijelölt vezetői ugyancsak a Szentlélek irányítása alatt végzik kegyelemközlő és tanító tevékenységüket. Általában elmondható, hogy az Apostolok Cselekedetei egyszerre tesz tanúságot a Szentlélek szabad működéséről és arról a hatásról, amit az Egyház hierarchikus szervezetén keresztül gyakorol. A Lélek működésének ez a két oldala továbbra is megmarad az Egyházban. Bár a történelem számtalan példát kínál hol az egyik, hol a másik oldal kizárólagos vagy túlzott szerepére, a katolikus igazság mindig a két szempont egyidejű és együttes alkalmazása maradt. Már az apostoli egyházban találkozunk a korintusi karizmatikusok egyoldalú lelkesedésével, amellyel szemben Pál emeli fel szavát (1Kor 13). Ez a nehézség a második században még inkább kiélesedik, míg végül is a mon- tanista eretnekség az „új próféciádba vetett hitet szembeállítja a hierarchia vezetőszerepével és végképp elszakad az egyház testétől. Az álpróféták, csodatevők, téves kinyilatkoztatásra hivatkozó új apostolok minden évszázadban megtalálhatók azóta is. Persze ugyanakkor mindig megvolt és megvan az a veszély, hogy a Lélek vezető szerepét korlátozzuk egy jogilag meghatározott felsőbbség törvényhozó, igazgató és bírói működésére. Főképp az újkori egyházkép szegényedett el avval, hogy mintegy megszokásból gyanúval és bizalmatlansággal kezeltünk minden „alulról“ jövő kezdeményezést, a Szentlélek, a Lélekben való élet ihletéséből származó tanítást, mozgalmat vagy útmutatást. Itt érdekes megjegyezni, hogy a karizmatikus egyházkép felé hajló protestáns bibliakritika (főképp Hans Conzelmann) Lukács kétkötetes művét ún. „Früh- katolizismus“-szaI (korai katolicizmussal) vádolta meg, amikor felfedezte, hogy mennyire hisz a szervezeti felsőbbség sugalmazott, Lélektől ihletett tekintélyében. Az igazság valóban az, hogy Lukács álláspontja azonos avval, amit a későbbi katolikus ortodoxia mindig hangsúlyozni kívánt: a karizmák és a jogszerű vezetőség ugyanattól a Lélektől származik, és ezért ugyanazt a figyelmet és tiszteletet érdemli. Persze Lukács számára a két szempont ellentétéről szó sem lehet. Péter vagy Pál vagy az efezusi preszbiterek nemcsak jogszerűen kiválasztott vezetők, hanem egyben olyan keresztények, akik vezető szerepüket a Lélekkel való aktív imádságos kapcsolat erejében végzik, a Szentlélek indításaira fogékonyak, egész magatartásukkal az isteni kegyelem irányító befolyását keresik, és azt akarják közvetíteni a hívek felé. Lukács főhőse Pál, akit a damaszkuszi látomás tett apostollá, de akit ez a látomás természetszerűen a jeruzsálemi apostolokhoz vezet, hogy tőlük a jézusi tanítás hagyományait átvehesse. Végkövetkeztetéseinket így is megfogalmazhatjuk: az Apostolok Cselekedeteiben az ősegyház belső szervezetének különböző, de egymást kiegészítő részei tárulnak elénk. Ahogy már szent Pál említi az első korintusi levélben: „az Egyházban az Isten egyeseket apostollá, másokat prófétákká, ismét máso2 17
