Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A Szentlélek szerepe az Egyházban az Apostolok Cselekedetei szerint
távoli afrikai ország, végül Antióchiában a hellénisztikus pogány világ kerül be a keresztény hit igéző „bűvkörébe“. Jellemző Lukács gondos szerkesztésére, hogy mielőtt az antióchiai egyház eredeteit elbeszéli, részletesen leírja a pogány Kornéliusz kapcsolatait Péterrel. így teszi világossá, hogy az antióchiai hellén közösség nem egy merőben új vállalkozás eredménye volt, hiszen már Péter is megkapta a Szentlélek sugallatát, hogy bátran vállaljon közösséget a megtérő pogányokkal, és ne féljen attól, hogy átlépje a zsidóság nemzeti, kulturális és történelmi határvonalát. Mindenesetre azt kell mondanunk, hogy ennek ellenére is történetünk nagy fordulópontját az antióchiai keresztény közösség megalakulása jelenti, ami természetesen az üldözések egyenes következménye: „Azok, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszéledtek, eljutottak egész Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak zsidóknak. Akadt azonban köztük néhány ciprusi és cirenei férfi. Ezek Antióchiába érve görögökkel is szóba elegyedtek és elkezdték hirdetni nekik az Úr evangéliumát“ (19,19-21). Antióchia alakítja ki azt a hellénisztikus keresztény közösséget, amely a maga nyitottságában a pogány világ felé kiindulópontul szolgál Pál missziós körútjainak. A könyv második fele ezeket a körutakat Írja le. Ezek során a zsidó eredetű szekta egyre szélesebb körben sodródik bele a Birodalom lelki-szellemi vérkeringésébe. Kisázsiából Görögországba, végül fogolyként, de továbbra is prédikálva magába a császár- városba érkezik Szent Pál. A mű végén ismét halljuk tanúságtevő szavait: „Vegyétek tudomásul, hogy Isten üdvözítő szándéka a pogányoknak szól majd, s azok hallgatni is fognak rá“ (28,28). Láncokkal a kezén Pál az evangélium terjedésének diadalútját járja: emberileg vesztesként végzi, de Isten ügye diadalra jut. Lukács a történetírás módszereivel teológiai igazságokat tanít. Nemcsak azt mutatja be, hogy a pogányok meghívása az Egyházba isteni mű, hanem azt is, hogy az Egyház sorsfordulatai, megpróbáltatásai mind eszközül szolgálnak az Úr kezében, hogy a maga alapította közösséget fejlessze, tisztítsa, és jövőjét biztosítsa. A zsidósággal való összeütközések eszközül szolgálnak a pogányok megtérésére, ahogy ezt Pál is a római levélben kifejti: „Vétkükből üdvösség fakadt a pogányoknak, hogy versengésre serkentse őket. Ha pedig vétkük gazdagítja a világot és megfogyatkozásuk is hasznos a pogányoknak, mennyivel inkább válnak azzá, mikor teljessé válik a számuk!“ (Róm 11,11-12). Persze a pogányok bevonása az Egyházba nem történik nehézségek nélkül. Igazában az a tény, hogy Pál a „pogányok apostola“ (a magyar fordításban megszokott „nemzetek apostola“ kifejezés aligha adja vissza azt, amit Pál e címben kifejez, vö. Róm 11,13 és Gál 2,9) az ősegyház legnagyobb belső megpróbáltatásaihoz vezet, és végső fokon fogságba jutásának és kivégzésének oka lesz. De ezek a nehézségek is csak arra szolgálnak, hogy általuk a Szentlélek tovább tanítsa és alakítsa az Egyház életét, önismeretét és hivatástudatát. A nehézségek vezetnek arra az apostoli gyűlésre, amit rendszerint mint az „első zsinatot“ említünk. A zsinat felismeri a Szentlélek szándékát, és a krisztusi 15
