Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Belon Gellért: Isten keresése és megtalálása

És az Úr áldását ígéri a népnek, „mely őt keresi“ (Zsolt 23,6). Sőt az Isten dicséretének mámorában ez a biztatás hangzik a hívők felé: „Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek szüntelen az ő arcát" (1Krón 16,11). S ha a prófétai képekre nézünk, ott is a keresést kifejező metaforák jönnek elő; főként az éhezés és a szomjazás. A messiási világ élvezetére így hívja a próféta Isten népét: „Ti szomjazok, gyertek a vizekre mind . . . Siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát" (Iz 55,1). Az Úr Jézus országa alaptörvényei közé iktatta: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot" (Mt 5,6). Vagyis nem az igazsággal elteltek az ő hívei, hanem az igazságra éhezök-szomjazók abban az értelemben, ahogy a bölcsességirodalomban találjuk: „Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik" (Sir 24,21). Igaz, a szamariai asszonynak olyan vizet ígér Jézus, melyből aki iszik, „nem szomjazik meg soha többé" (Jn 4,14). Ezt azonban, tudjuk, az örök életre értelmezi, hiszen a Jelenések látója hallja a szózatot: „Aki szomjazik, jöjjön" (22,17). Legtökéletesebben Jézus fejezi ki a lelki szomjazás és kegyelembirtoklás együttes jelenlétét: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem; belsejéből .. . élő víz folyói fakadnak" (Jn 7,38), „az örök életre szökelló vízforrás“ (Jn 4,14)-ból. Az Úr megítélése szerint tehát egy az örök élet beálltáig tartó szomjúság kíséri híveit; de van honnét inniok.

A szalma és a pelyva

Ezt az Isten-ismeretben való önelégületlen továbbhaladást nem győzi lelkünkre kötni a mi Urunk. Több hasonlatot mond a lelkekben kibontakozó kegyelmi világról, az Isten uralmának a szívekben való térhódításáról, amelyeket érdemes részletesebben is elemezni. „Úgy van az ember az Isten országával — olvassuk szent Márknál —, mint amikor magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja, hogyan. A föld magától terem először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás" (Mk 4,26-28). Egyetlen példabeszédét sem mondta el ilyen részletesen az Úr Jézus, és nyilván célja is volt vele. örökre sajnálhatjuk, hogy „mikor tanítványaival magukra maradtak, és mindent megmagyarázott nekik" (Mk 4,34), e példabeszéd magyarázatát nem örökítették meg. Radikálisan mutat rá e példabeszédével arra, hogy a lélekben fejlődő kegyelmi világban is, de e történelem folyamán fejlődő egyházban is fokozatok vannak, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni: gyökér-élet, sarjadó vetés (a görögben), szalma, pelyva, zsendülő búzaszem, amelyek mind egy-egy állomást, mondhatnánk fokozatot jelentenek. Mind az elhaló búzából nőnek ki; mind a termés kiteljesedését szolgálják; de megállni mellettük nem szabad, különben korcsok maradnak a szálak.

Ugyanezt a fejlődési menetet fejezi ki a szőlőtő hasonlatával. Nemcsak a terméketlen száraz ágakat vágja le az isteni szőlőműves, hanem termőágak

6