Szolgálat 42. (1979)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A bűnbánat
bűnbánatimk nem az ürességbe hull, hanem Isten elfogadja, és így örök életre vezet. Már most fölmerül a kérdés: Tulajdonképpen mit tegyünk? Hogyan keH „vezekelni“? Egy és más már eddig világossá vált. A bűnbánat azzal kezdődik, hogy egyáltalán elismerjük, hogy vétkeztünk. Éppen ezzel korunk egyik sebes pontját érintjük. A német püspökségek országos zsinata „ártatlansági őrületről“ beszélt, amelybe a mai világ menekül. A haladást ugyan magának tulajdonítja, de következetesen tagadja, hogy életünk sötét részében is része van. Példa erre az a tény, hogy törvényhozásunkból mindinkább kitörlődik a bűn fogalma. Szakemberek rámutattak, hogy pl. az új válójogban nemcsak a vétek gondolatát, hanem még a házasság „feldúlása“ szót is elkerülték; csak a házasság „csődjéről“ beszélnek. Ez a csőd sorscsapásként jelenik meg, föl sem merülhet a felelősség kérdése. És valóban: ha senki sem tudja beismerni a vétket, ha sehol sem szabad hibát keresni, hogy lehessen akkor a vétektől megtisztulni, az egységre eltalálni? Akkor csak a „csőd" marad hátra. Ez a nyelv, ez a gondolkodás nem a törvényhozó találmánya, hanem korunk nyelvét és gondolkodását tükrözi. Éppen így a tudomány sem beszél már hibás, hanem „nem megfelelő" magatartásról. Eszerint az erkölcs mintha csak az adott átlaghoz való alkalmazkodás lenne. Elgondolhatnánk valami egészen más átlagot is, és ebben az esetben talán éppen fordítva lenne: az nem lenne „megfelelő“, ami most erkölcsös. Az ilyen beszédmód feltárja világunk egész betegségét: Bűnnek nem szabad lennie. Csakhogy ahol nincs bűnbevallás, ott nincs megtérés sem, és így a bűn gyógyíthatatlanná válik. Ezzel ismét visszaértünk Jú- dáshoz és Péterhez. A hivő keresztény és a nemkeresztény közt nem az a különbség, hogy az egyik mentes a bűntől, a másik vétkezik. Képmutatás lenne ezt állítani. De az a divatos kritika, amit a keresztény ember ellen ma olyan gyakran hallunk, túl olcsó utat választ, ha ujjal mutat bűneire. A különbség valami másban rejlik: abban a képességében, hogy elismerje és levezekelje bűnét. Erre szólít fel tehát bennünket elsősorban a böjti idő. Legyen a becsületesség ideje; a lelkiismeretvizsgálaté, amelyben felhagyunk az ártatlanság agyrémével, hogy rátérjünk a megtérés útjára. De még egy kérdést föl kell most tennünk: Voltaképpen mivel magyarázható korunknak ez az „ártatlanságórüle- te“? Miért lett olyan nehéz bevallani a bűnt? Sok oka van ennek. Nézetem szerint a döntő a következő: Az ember nem bírja ki a bűnt, ha nincs illetékes fórum, amely meg tudja bocsátani. Júdás az öngyilkosságba menekült, mert az elárult Jézustól nem remélt többé bocsánatot, és így Istentől sem várt már irgalmat. Olyan bűnt, amelynek bocsánatára nincs kilátás, csak tagadni lehet — vagy pedig kétségbeesni. Ezért a bűnnek minden embert illető kérdése, korunknak ez a sorskérdése közvetlenül összefügg az Isten-kérdéssel. Persze nem oldhatja meg olyan isten, akit talán magamagának gondol ki az ember; olyan Istenre van szüksége, aki igazán elénk jön, és fogható, megtapasztalható módon megbocsát. Arra az Istenre, akit Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki: a 18
