Szolgálat 41. (1979)

Eszmék és események - A hit semmire sem „való“... (Alszeghy Zoltán)

ból ezt jelenti: „Tudom, hogy a hitnek nincs alapja, de úgy viselkedem, mintha volna, mert ez az elképzelés fölöslegessé teszi a nyugtatókat."

A hit indokolását nem a hasznában kell keresnünk, hanem egy egészen más, felsőbb szinten.

Gondoljunk egy igen gyakori jelenetre: egy osztály iskolai kirándulásról tér vissza. Szüleik várják a gyerekeket. Az egyik először tanácstalanul néz körül, keresi az anyját, és mikor észreveszi, boldogan rohan feléje. Ostobaság lenne az ölelkező anyát és gyermeket megkérdezni, miért nem kerülik ki a találkozást; mire „való“ az édesanyának, hogy találkozik gyermekével, ráismer, megöleli? Bizonyára senki sem gondolja, hogy a gyermekkel való találkozás arra való, hogy elkerüljék a büntetőtörvénykönyv előírásait, vagy biztosítsák a család békéjét. Az anya ráismer fiára és megöleli, mert ez az ő fia, aki hazajött.

A hit szerkezete alapjában véve hasonló. Az ember meghall egy üzenetet. Sok mellékes részletet nem ért meg, de megragadja a lényeget: arról van szó, hogy Isten megígérte: jelen lesz népe közepeit Krisztus, a megtestesült Ige által, aki tanítványaiba önti a Szentlelket, hogy üdvösségre vezérelje őket. Ezt az üzenetet belső és külső jelek fényudvara veszi körül: csodák (Jézus csodáitól kezdve a szentek életében említettekig] és még inkább azok a belső átalakulások, amelyeket Isten odaadó keresőinek személyiségében és életében hoz létre. Ebben az üzenetben, ezeknek a jeleknek a kíséretében nem osu- pán egy Istenről szóló tanítást ismerhetünk fel, hanem magának Istennek élő valóságát, amely megnyilvánul előttünk, bár ugyanakkor láthatatlan marad. A hivő úgy fogadja magához Istenét, mint ahogy a sötétben hangjáról vesszük tudomásul barátunk jelenlétét. Mindenestül rábízza magát, elfogadja tanítását, törvényét, ígéreteit, azért, mert mindez tőle való, mert őbenne bízhat, mert nem érdemes őnélküle élni.

De ha így áll a dolog, mi az oka, hogy az Egyház pásztorai, az apologéták, a teológusok, a hitszónokok századok óta sorolgatják a hit ésszerűségének indítékait, és bizonygatják, mennyi jótékony következménye van? Az, hogy anya és fia magától értetődően ismeri föl egymást, itt nincs lehetőség semmi kételyre, — mi azonban csak annyit látunk, hogy ésszerű, jól megalapozott dolog elismerni a kinyilatkoztató, megszabadító, üdvözítő Istent. De hogy el is ismerjük, ahhoz szabad elkötelezés kell. Vagyis ha valaki nem akar hinni, nem kényszerül rá. Már most a hit alapvető — ésszerű, de szabad, vagyis nem kikerülhetetlenül evidens — választása rendszerint fokozatosan érik meg, különféle okok hatására. Ahhoz hasonlíthatjuk a folyamatot, amikor valaki bizalmat és rokonszenvet kezd táplálni a másik iránt, és társul fogadja valami kockázatos vállalkozásban (hegymászás, üzletalapítás vagy éppen házasság).

A hit fokozatosan fejlődik, amint az ember szemügyre veszi a különböző jeleket, és együttesükben ráismer a szövetségét kínáló Istenre. Fejlődik, amikor az ember, Isten hívásától csalogatva, rájön, milyen kívánatos számára a hit, hiszen akkor Isten „az ő Istene“ lesz. Nemcsak hogy nem állít korlátokat

71