Szolgálat 41. (1979)
Az egyház szava - Egyházatyák Isten kereséséről
hiszen ezek már nem földi dolgok, hanem égiek. De szomjúságom továbbra is megmarad: csodálom ezeket, dicsérem ezeket, de azt szomjazom, aki alkotta ezeket. önmagamba térek és keresem, ki vagyok én, aki mindezeket kutatom. Azt tapasztalom, hogy testem és lelkem van stb. Nemde Isten is olyasvalami, mint az emberi szelleme? Igaz, Isten csak a szellemmel látható, azonban nem úgy, ahogy az emberi szellem látható. Hiszen a szellem maga is olyasmit keres, ami Isten, amivel kapcsolatban nem gúnyolódhatnak azok, akik azt mondják: „Hol a te Istened?“ Valami változhatatlan igazságot, hiánytalan tökéletességet keres. Maga az emberi szellem nem ilyen ... A változandóságnak még az árnyéka sem esik Istenre . . . Keresem tehát Istent a látható és testi dolgokban, és nem találom. Keresem önmagámban lényegét, mintha az hasonló lenne az enyémhez, de mikor itt sem találom Öt, valamiképpen lelkem fölött sejtem meg Istenemet . . . Ott van ugyanis az én Istenem otthona, lelkem fölött; ott lakik ö, onnan tekint le rám, onnan teremtett engem, onnan kormányoz, onnan ad tanácsot, onnan ösztönöz, onnan hív, onnan irányít, onnan vezet, onnan vezet célhoz. Annak ugyanis, aki láthatatlanul a magasságban lakozik, itt a földön is van sátora. Tabernákuluma itt a földön az Egyház, amely még vándorol. De itt kell keresni öt, mert ezen a sátoron keresztül jutunk el lakóhelyére ... A sátoron kívül eltévedek, keresve Istenemet . . . . . . Mily csodálatos dolgokat látok a sátorban! Isten sátorát ugyanis a földön a hivő emberek alkotják . . . Nézem az Istennek engedelmeskedő lelket is ... az igazságosságot és a kiáradó szeretetet . . . Csodálom ezeket az erényeket a lélekben; de még a sátorhelyen járok. Ezeken is túlhaladok; és jóllehet csodálatos a sátor, elámulok, amikor az Isten házába érkezem . . . Isten házában örökös ünnepség van, Isten jelenlétében fogyhatatlan örvendezés . . . Aki ebben a sátorban jár és Isten csodáit szemléli a megváltott lelkekben, annak fülébe jut az ünnepség zenéje, és a szarvast a vízforráshoz ragadja . . . Ugyanis az a szarvas, amely a vízforráshoz kívánkozik, azaz Isten életének gyönyörűségéhez, az elragadott szarvas nem más, mint a lélek, amely önmaga fölé emelkedik elragadtatásában, hogy elérje azt, ami fölötte van, és a csodálatos sátoron át eljusson az Isten házáig . . . Csakhogy az ember még itt a földön él, még itt sóhajtozik, még a törékeny testet hordozza, még a földi botrányok között hányódik, önmagába tekint tehát, és kérdi: „Mért vagy, én lelkem, szomorú? Miért háborgatsz engemet?“ Lásd, már most örvendezhetünk egy bizonyos belső gyönyörűség megtapasztalásán; lám, már valami múlhatatlant pillanthatunk meg a lélek csúcsával, még ha töredékes és pillanatnyi is az; miért háborgatsz hát, és miért vagy szomorú mégis? Hiszen nem kételkedsz Istenedben. Hiszen meg tudsz felelni azoknak, akik azt kérdezik tőled: „Hol a te Istened?“ Már valami múlhatatlant megsejtettél, miért háborgatsz hát? „Bízzál az Úrban!" 63
