Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Isten, a kifejezhetetlen
TANULMÁNYOK Nemeshegyi Péter ISTEN, A KIFEJEZHETETLEN Az ószövetségi Szentírásban több mint hatezerszer fordul elő egy négy mássalhangzóval leírt szó (a régi zsidó írásban tudvalevőleg a magánhangzókat nem jelezték): YHWH. Az Isten neve ez; az a szent név, amelyet az Úr Mózesnek az égő csipkebokorban nyilatkoztatott ki (Kiv 3,13-15). A Szentírás az Isten könyve; főszereplője az Isten. így tehát nem csoda, hogy ez a négy betűs név annyiszor előfordul benne. De annál furcsább, hogy manapság senki sem tudja bizonyosan, milyen magánhangzók beillesztésével kell e nevet olvasni. A Jehowa(h) kiejtés — a szentírástudósok szerint — biztosan téves. A legtöbben a Jáhwe(h) mellett foglalnak állást, de vannak tekintélyes tudósok, akik a Jahwó(h) kiejtést tartják helyesnek. Honnan ez a bizonytalanság? Egyszerűen onnan, hogy a zsidóknak már az ókortól kezdve az volt a szilárd meggyőződésük, hogy az Istennek ezt a szent nevét embernek kiejtenie nem szabad. Amikor tehát gyülekezeteikben a Szentírást olvasták, ott, ahol a szövegben a négy szent betű állt, helyette „Adonai“-t mondott a felolvasó. „Adonai“ értelme: Úr. Ezért aztán amikor a Kr. e. 3. szóban görögre fordították a Szentírást, ott, ahol az eredetiben YHWH állt, a fordítók Kyrios-t (Urat) írtak. Ezt a szokást követi az újszövetségi Szentírás is ószövetségi idézeteiben, és ehhez alkalmazkodott — néhány az utóbbi időben készült fordítás sajnálatos kivételével — valamennyi ókori, középkori és újkori szentírásfordítás. Az új magyar katolikus Bibliában is (egy-két kivétellel) YHWH helyén az „Úristen" szó áll; a kiváló francia ökumenikus fordításban pedig, csupa nagybetűvel: „le SEIGNEUR“. Az Isten igazi nevét nem tudjuk, nem mondjuk ki. „Csak akkor fogja ismerni Izrael az Úr valóságos nevét, amikor itt a világ vége, és beteljesedik az Isten országa“ — mondogatták az ókor zsidó szentírásmagyarázói. Mért van ez így? Jól van ez így? Hogy ezekre a kérdésekre megfelelhessünk, gondolkozzunk arról: mit is jelent a név, a megnevezés. Aminek nevet adtunk, aminek a nevét megtudtuk, azt mintegy birtokba vettük. Beosztottuk egy fajtába; beillesztettük egy keretbe. Rá akasztottunk egy cédulát és ezzel — jaj, de hányszor! — kioltottuk a dolgok mélyén rejlő titok mécsesét. „Ez mi?“ — kérdi a kisdiák, egy szerényen nyíló fehér virágocskára mutatva. „Pásztortáska" — feleli a tanár. 5
