Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Isten, a kifejezhetetlen

És ezzel a dolog el van intézve. A kisdiák nem érdeklődik többé e virág titka iránt. Még jó, ha mindjárt ki nem tépi, hogy lepréselje, kiszárítsa, kipreparálja és beleragassza növénytani füzetébe.

Mit sem sejt ez a kisdiák Bash ónak, a nagy japán költőnek csodálkozásából, akinek egy felejthetetlenül szép három soros versében ez áll:

Nézd csak, nézd!

A kerti sövénynél Pásztortáska virágja nyílik!

Az élet kimeríthetetlen rejtélye, a szépség mosolya, a virágot díszbe öltöztető mennyei Atya cirógatós keze, a gyengeség diadala, a reménység szimfóniája, a mértéktartás titka, az őszinteség ízlésessége, a 'létvallás csendes szépsége, és még mennyi-mennyi titok kimeríthetetlen áradása keresi útját csendesen szívünkbe e virágocskával való „találkozásunkékor — ha egyszer ráeszméltünk arra, hogy a „pásztortáska“ névvel még nem tudunk róla úgyszólván semmit sem. Amint a neves pszichológus, Erich Fromm, épp e Bashó- vers kapcsán kifejti: nem birtokolni kell a dolgokat, hogy titkukba behatoljunk — és a névadás egyfajta birtoklás! —, hanem szeretni kell őket, és a szeretettel eggyé lenni velük. Ekkor tárul fel kimeríthetetlen mélységük, és lesznek boldogságunk forrásává.

A puszta nevek szinte megbélyegzések: valakit vagy valamit egy csoportba, fajtába sorolunk, amiből sok van, és így egyikük sem kicserélhetetlen, egyedüli. Pedig a valóságban minden, ami van, „egyedüli példány“ (Kosztolányi). Létezik, most, itt, ebben a pillanatban. És ha valami más a helyébe lép, bármennyire hasonlít is hozzá, már nem az, hanem más. Hiába született Jób- nak újra hét fia és három lánya a szörnyet halt fiúk és lányok helyett (Jób 42,13-15): nem lehetett ez a Jób egészen boldog addig, amíg újra nem találkozott első gyermekeivel odaát „az élők honában“ (Zsolt 27,13). Szeretetünk tárgya, az egyed: pótolhatatlan. És ezt az egyediséget nevek kifejezni nem tudják. Ezért mondták már a régi filozófusok: „Az egyed kifejezhetetlen“ (individuum est ineffabile).

De — mondhatná valaki — vannak tulajdonnevek, amelyek éppen az egyediség és így a szeretetvjszony kifejezésére szolgálnak!

Ebben az állításban van némi igazság. Hogy fölcsillan a diák szeme, ha szeretett tanára nevén szólítja! Mennyi szeretet aranyozza be a nevet, amelyen az anya gyermekét, a férj feleségét, a feleség férjét, a szerelmesek egymást szólítják! Mekkora döbbenet vett erőt a pátriárkákon, prófétákon, Márián, amikor az Isten és küldötte nevükön szólította őket: „Ábrahám, Ábrahám!“ (Tér 22,1) „Mit látsz, Jeremiás?“ (Jer 1,11) „Ne félj, Mária!“ (Lk 1,30)

És mégis, a tulajdonnév használatába is mily könnyen beférkőzik a birtoklási tudat, a megszokottság! Ha a Bodri kutyát nevén hívom, farkcsóválva hozzám szalad. Ha a gyerekre rákiáltok, abbahagyja a rosszalkodást. Ha a munkásbrigád tagjait kiszólítom, odajönnek és sorba állnak. A tulajdonnév használata:

6