Szolgálat 41. (1979)

Mutasd meg arcodat!

— ahogy Szabó Ferenc elemzi. Simone Weil megdöbbentő élete elgon- dolkoztatóan szemlélteti ezt (Puskely).

Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Paradox módon az ember nemcsak azt keresi, amit még nem talált meg. Ami igazán értékes, azt annál jobban kívánja, minél inkább birtokolja. Vagy üres szó lenne a jegyes ajkáról: mondd, ki is vagy te, kincsem? Vagy ki ne vágyódnék még jobban megosztani mindent régi, hű barátjával? A másik szentélyének tiszteletben tartása és a kölcsönös meggazdagítás boldogsága az emberi érettség jele. Ez tölti be azok szívét is, akik már valamiképpen találkoztak Istennel, mert ez árad ki Belőle az ember jelé. Tudják, „hogy ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk“ (Róm 1,20). Tudják, hogy bár „Istent nem látta senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van“ (Jn 1,18). Biztosak tehát, hogy Benne, a Lélek erejéből, mindinkább fellebbenthetik már itt a földön a hozzánk hajló Atya arcáról a fátylat. így érthető, hogy Isten „szerelmesei“, a legnagyobb misztikusok még hevesebben vágyódtak utána, mint a messzi vándorok: zálogát vették örök szeretetének.

Joseph Ratzinger és Németh József az éremnek erre az oldalára vetítenek fényt. Az első emlékeztet, hogy mennyire tisztogatnunk kell atyafogalmunkat, ha a Háromságos egy Isten titkába akarunk elmerülni. A második pedig a hivő Isten-keresését mélyíti el, az írás lapjait forgatva.

Életünk örök Isten-keresés. Annál is inkább, mert lidércfények másfelé is csalogathatnak. Szemléljük tehát, hogy tör föl az ember szívéből ez a vágy, aminek szikráját ő ültette belénk, s aminek kiteljesedését az ő kegyelméből érhetjük el.

4