Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - J. Ratzinger: A háromságban egy Isten
Van Isten. A keresztény hit hozzáfűzi, hogy Isten — mint Atya, Fiú és Szentlélek — háromságban egy. De hitünknek ezt a középpontját leginkább zavart hallgatás burkolja. Az Egyház talán túlságosan messzire merészkedett ezzel a hittétellel? Nem kellett volna egy ilyen mérhetetlenül nagy és hozzáférhetetlen titkot elérhetetlenségében meghagyni? Jelenthet ez nekünk egyáltalán valamit? Ez a tétel valóban maradandó kifejezése annak, hogy Isten egészen más, végtelenül nagyobb nálunk, meghaladja minden gondolatunkat és egész létünket. Ha azonban nem volna részünkre semmi mondanivalója, nem kaptuk volna kinyilatkoztatásul. Egyáltalán csak azért lehetett emberi nyelven kifejezni, mert valamennyire behatolt az emberi gondolkodásba és életbe. Mit jelent tehát, hogy Isten háromságban egy? Kezdjük el ott, ahol Isten elkezdte. Atyának nevezi magát. Az emberi apaság megsejtetheti, hogy mi ő. De ott, ahol apaság már nem létezik, ahol az igazi apaság, mint nemcsak biológiai, hanem egyszersmind emberi és lelki megnyilvánulás már nem élmény, ott Isten, az Atya már üres beszéddé válik. Ahol az emberi apaság ismeretlen, ott már Istenről sem lehet szó, eltűnik gondolatvilágunkból. Nem Isten halott, hanem az emberben halt el messzemenőig az, ami által feltételezni tudná, hogy Isten él a világban. Az apaság manapság megélt válsága hozzátartozik az egész emberiséget fenyegető krízis magjához. Ahol az apaságot már csak emberi igény nélküli biológiai véletlennek tekintik, vagy elvetendő zsarnokságnak látják, ott az emberi lét alapvető alkatában valami megsérült. Az emberi lét teljességéhez hozzátartozik az igazi értelemben vett apaság, ahogyan az a hit által nyilvánul meg: mint a másikért való felelősség, ami meghagyja a másik szabadságát, mert nem uralomvágyó; mint szeretet, amely nem akarja a másikat bekebelezni, de nem is hagyja egyszerűen (szabadságnak minősített) adott állapotában, hanem Teremtőjében birtokolt legbensőbb valósága miatt igennel felel neki. Az ilyen apaság természetesen csak saját gyermekségünk elfogadásának feltételével lehetséges. Jézus szavainak igenlése — ,. . . egy a ti Atyátok, a mennyei“ (Mt 23, 9) — annak a belső előfeltétele, hogy az ember helyesen tudjon apa lenni: nem a másik emberen uralkodva, hanem az igazságban gyökerező felelősséggel, aminek alapján szabadon átadta ■magát Istennek. így tud önzetlenül segíteni, hogy a másik is szabadon önmagává váljék; Istenben való szabadságához segíti, minthogy maga is Benne él. Meglátásunkhoz természetesen még a következőket is hozzá kell fűzni: Az a tény, hogy Isten a Bibliában elsősorban az „Atya“ képében jelenik meg, azt is magában foglalja, hogy benne van az anyaság titkának az eredete is. Ez sem mutat kevésbé őrá, illetőleg eltorzulásában ellenkező irányba mutat. Ezáltal érthetővé válik annak a valóságos és nagyon gyakorlati tartalma, hogy az ember „Isten képmása“. Nem elvontan képmása, hiszen ez ismét valami absztrakt Istenre utalna. Konkrét valóságában az, ami pedig viszonyt jelent: mint apa, mint anya, mint gyermek (fiú). Ezek a megnevezések Istenre alkalmazva képek, de a valóság bennük rejlő követelményével: azért azok, mert az ember „képmás". Képmás, aki a „képet“ igényli, és ezzel meg tudja jeleníteni Istent 35
