Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - J. Ratzinger: A háromságban egy Isten

tétel kimond: a kereszténységben elsősorban nem az Egyházról vagy az emberről van szó, hanem Istenről. Tulajdonképpen nem a mi reményeinkre, aggodalmainkra és vágyainkra irányul, hanem Istenre, az ő felségére és hatalmára. A keresztény hit legelső tétele, a keresztény megtérés alapiránya: van Isten.

De mi ennek az értelme? Mit jelent ez ebben a világban, mindennapi életünkben? Elsősorban azt, hogy Isten létezik, tehát az „istenek“ nem az Isten. Ezért őt kell imádni és senki mást. De vajon az „istenek“ nem haltak-e már úgyis régen meg? Nem nyilvánvaló ez, és azért nem semmitmondó az előző állítás? Aki éberen tekint a valóságba, ellenkérdéssel kénytelen válaszolni. Valóban nincs már bálványimádás manapság? Nincs már semmi, amit Istenen kívül és helyette imádnak? Az „Isten halála“ után nem tűnnek-e fel az istenek ismét, egyenesen nyugtalanító hatalommal? Nagy katekizmusában Luther hatásosan fogalmazta meg ezt az összefüggést: „Mit jelent, hogy nekünk van Istenünk, vagy mi az Isten? Felelet: Isten az, aki minden jóval ellát és minden bajunkban menedéket jelent. Tehát hogy van Istenünk, az semmi egyéb, mint szívből bízni benne és hinni — mint ahogy sokszor megmondtam, hogy kizárólag a szív bizalma és hite alkotja mindkettőt, az istent és a bálványt.“ — Hát mi miben bízunk és hiszünk? Nem vált-e a pénz, a hatalom, a tekintély, a közvélemény, a nemiség olyan hatalommá, amelyeknek az emberek behódolnak, amelyeknek mint isteneknek szolgálnak? Nem volna-e más a világ képe, ha ezeket az isteneket letaszítanák trónjukról?

Van Isten. Ez azt jelenti, hogy az igazság és jog fensége felülmúlja minden célunkat és érdekünket. Az evilági értéktelenségnek ez adja meg az értékét. Létezik magának Istennek az imádása, az igazi imádás, ami az embert a célok diktatúrájától megoltalmazza, és a bálványok parancsuralmától egyedül képes megvédelmezni. Van Isten. Ez azt is jelenti, hogy mindnyájan teremtményei vagyunk. Csak teremtmények, de éppen ennek következtében valóban Istenben van eredetünk. Az ő akaratából létező és az örökkévalóságra hivatott teremtmények vagyunk, sőt a talán nem rokonszenves szomszéd is az. Az ember nem a véletlen játékának, sem pedig a létért való puszta küzdelemnek a terméke, ami a célszerűt és az érvényesülni képeset juttatja diadalra — hanem Isten teremtő szeretetébó! ered. Van Isten. Ennek értelmezésében a „van“ szócskát kell mindenekelőtt aláhúzni. Isten valóban létezik, vagyis működik, munkálkodik és képes cselekedni. Nem ködös távolban elmosódó eredet, vagy transzcendens elképzeléseink határozatlan „hová“ pontja. Nem mondott le világa gépezetében kifejtett tevékenységéről, nem maradt működési kör nélkül azért, mert minden magától működik. Tud cselekedni, és valóban cselekszik is, most, ebben a világban, a mi életünkben. Vajon bízunk-e benne? Mindennapi életünk számbavételénél valóságként vesszük-e tekintetbe? Megértettük-e a tízparancsolat első táblájának jelentését, ami tulajdonképpen az emberi élet alawető követelményét tartalmazza? Ennek felel meg a Miatyánk első három kérése, amely magába foglalja, lelkünk és életünk alapirányává akarja tenni ezt a három parancsolatot.

34