Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - J. Ratzinger: A háromságban egy Isten
akkor, ha igazi keresztények vettek volna körül, akik segítettek volna abban, hogy megértsem a szenvedés jelentését. Pedig voltak keresztény barátaink, akik mint ilyenek elkötelezték magukat a munkahelyükön. De lassan-lassan, mivel nem tudtak mit mondani, egymás után mind elmenekültek. Ezzel szemben ateista barátaim megsejtették szerencsétlenségemet, és körülvettek emberi melegséggel, jelenléttel. Végtelen gyengédséggel, semmit se szólva. Akkor arra gondoltam, hogy ők az igazi Egyház, Isten igazi népe. Túlságosan sokat hangsúlyozták a keresztényeknek, hogy szerepet kell játszaniok. A sok vitában és összejövetelben elfelejtették a lényegeset, vagyis azt, hogy szeretni kell, és azok mellett kell állni, akiknek szükségük van az emberi jelenlétre. Amikor nem tudnak mit mondani, magyarázni, .tanúskodni', nem tudják, mit tegyenek, és lábujjhegyen továbbállnak.“ Ez a keserű, de a szenvedésben felgyülemlett panasz figyelmeztetés minden hívőnek. „Nem mindaz, aki ezt mondja: Uram, Uram, megy be a mennyek országába.“ Továbbá a lényeges nem az, hogy „prédikáljuk“ a szeretetet, hogy Istenről beszéljünk az embereknek, főleg nem az, hogy „szerepet játsszunk“, de még az sem, hogy propagandaízzel „tanúságot tegyünk“, hanem hogy valóban szeressünk. így a szó igazi jelentésében tanúságot teszünk Istenről, aki Szeretet. A vámosok, utcalányok megelőzhetnek bennünket az Isten országában. A hit és hitetlenség választóvonala nem az egyes embercsoportok között, hanem valamennyiünk szívén keresztül húzódik, itt — a szívben — dől el a sötétség és a világosság harca. „Istent sohasem látta senki. De ha szeretjük egymást, Isten bennünk él, és szeretete tökéletes lesz bennünk“ (Un 4,12). Joseph Ratzinger A HÁROMSÁGBAN EGY ISTEN Hányszor vetettünk már keresztet a háromságban egy Isten nevében, anélkül, hogy odagondoltunk volna? Eredeti értelme szerint ez minden alkalommal keresztségünk megújítása, megismétlése a szavaknak, amelyek által keresztényekké lettünk, és magunkra vállalása annak, amit a keresztségben egyéni életünk javára hozzájárulásunk és meggondolásunk nélkül ajándékul kaptunk. Ugyanis annak idején vizet öntöttek a fejünkre e szavak kíséretében: „Én megkeresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében." Az Egyház a Szentháromság nevében teszi az embert kereszténnyé, ősidőktől fogva így fejezi ki, amit a keresztény létben tulajdonképpen döntőnek tekint: a háromszemélyű egy Istenben való hitet. Ez a hittétel csalódást okozhat. Hiszen szerfölött távol áll életünktől. Nincs semmi haszna, és teljesen érthetetlen. Ha már rövid összefoglalásról van szó, akkor valami vonzót, izgalmasat várunk, valamit, aminek fontossága közvetlenül áthatja az ember egész életét. És mégis éppen az a lényeg, amit ez a 2 33
