Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Békés Gellért: „Nyugtalan a mi szívünk..."

tárokat meghaladó kérdéseivel az ember kiszabadul a józan ész ellenőrzése alól és a képzelet ködös világába téved. Különben is Freuddal azt tartja, hogy az élet magasabb rendű értelmének és értékeinek a keresése neurotikus jelenség: a ki nem elégített és elnyomott libido álcázott megnyilvánulása. Az embernek a végső kérdések vonalán is meg kell elégednie azzal, amit a tudomány ma mondani tud, különben az öncsalás veszélyes útjára téved.

Az újabb antropológiai kutatás azonban nem elégszik meg ezzel a pozitivista válasszal. Ennek oka nemcsak elvi: az, hogy a kereső ember kérdéseinek nincs jogunk határt szabni. A gyakorlati ok: jelentős lélektani megfigyelések ma arról tanúskodnak, hogy nem az élet értelmének a keresése neurotikus jelenség, hanem éppen fordítva, az okoz neurózist, ha az ember nem látja életének értelmét. Ám ha következetesen gondolkodunk, csak akkor van igazi értelme az életnek, ha végső értelme is van, ami nyilvánvalóan meghaladja a merőben evilági feladatokat és célokat. Az élet végső vallási értelmét tehát nincs jogunk eleve kizárni az értelemkeresés horizontjából.

Mindebből érthető, hogy az élet értelmére irányuló keresésnek döntő szerepe van az Isten keresésében. „Vallásosnak lenni — mondja Tillich — annyit jelent, mint szenvedélyesen fölvetni a kérdést: mi egzisztenciánk értelme?" Ezért a következőkben először összefoglaljuk, mit mond erről a újabb lélektani kutatás, hogy aztán levonhassuk az istenkeresésre vonatkozó következményeket.

Az élet értelmének keresése

„Das Leiden am sinnlosen Leben — Szenvedés az élet értelmetlensége miatt“ — ez a címe V. E. Franki orvos-pszichológus egy nem nagy terjedelmű, de annál súlyosabb mondanivalójú könyvének. Franki hosszú évek pszichoterápiái tapasztalatait — sajátjait és követőiéit — gyűjti össze ebben a könyvben. Tétele lényegében az, hogy egy újfajta neurózis jelentkezik a mai ember életében: sokan, főleg fiatalok ma azért szenvednek, mert úgy érzik, hogy életük értelmetlen.

A következő sorokat egy amerikai diák leveléből idézi Franki: „Itt Amerikában a korombeli fiatalok, akik körülvesznek, kétségbeesetten keresik életük értelmét. Egyik legjobb barátom nemrég azért halt meg (értsd: azért lett öngyilkos), mert semmiféle értelmét sem látta életének." Franki megjegyzi, hogy ezt a megállapítást egészen általános érvényűnek kell tekintenünk. Marxista ideológiát valló pszichológusok tanúsága éppúgy megerősíti, mint hagyományos polgári gondolkodásúaké, hogy az élet értelmetlenségének gyötrő érzése, ami nem egyszer valóságos neurózissá fejlődik, társadalmi rendszerektől függetlenül, főleg a fiatal értelmiségiek körében van erősen elterjedve. Ezek a fiatalok úgy érzik, hogy valóságos egzisztenciális vákuumban élnek, s ez az élet hiábavalóságának kínzó tapasztalatát kelti bennük. Olyan frusztrációról van itt szó, ami tudatuk gyökeréig hat.

24