Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Békés Gellért: „Nyugtalan a mi szívünk..."

még nem vész el. A kegyelem pillanatában, amikor Isten valamiképpen megszólítja, újra életre kel és újabb keresésére indítja. Keresztény meggyőződés, hogy ez a szellemi természetéből eredő és Isten keresésére indító hajlama a vallás gyökere az ember lelkében.

Ezzel szemben azok, akik a vallás eredetét és lelki gyökereit merőben fejlődéstani alapon kutatják, általában idealistának ítélik ezt a meggyőződést és „tudománytalanságára“ hivatkozva elutasítják. Szerintük a primitív ember nem kereshette az Istent, mert ahhoz valamiképpen ismernie kellett volna ót, erre pedig képtelen volt. Ezért a vallás gyökerét nem valami vallási elemben, Isten hitében kell keresni, hanem a primitív ember babonás tudatlanságában: az ismeretlen, titokzatos és képzeletében megszemélyesített természeti erőktől való félelmében.

Újabb antropológiai kutatások alapján azonban az a vélemény alakul ki a tudósok körében, hogy ha a primitív félelemnek van is szerepe a vallás kialakulásában, valódi gyökerét másutt kell keresni. A figyelem ma főleg arra a sajátos emberi képességre irányul, ami az emberi érdeklődésben, kérdezésben és keresésben nyilvánul meg. A fejlődésnek merőben biofizikai felfogásával szemben ma egyre jobban érvényesül ennek a lélektani jelenségnek a jelentősége, mert benne látják az emberi fejlődés sajátos indítékát és mozgató erejét. Jellemző ugyanis, hogy az ember ösztönszerűen arra törekszik, hogy megismerje környezetét: a világot, amelyben él, embertársait, akikkel együtt él, s nem utolsósorban önmagát, aki mindezt meg is éli. S minderre nemcsak természetes érdeklődése és tudásvágya indítja, hanem az a szintén ösztönszerű törekvése is, hogy környezetét megismerve, élő kapcsolatba kerüljön vele, főleg hogy közösségben érezze magát embertársaival, s ezzel egyéni életében is gazdagodjék. Ebben a szellemi nyíltságban és kiegészülésre törekvésben kell keresni az ember fejlődésének gyökerét.

De mi köze mindennek a valláshoz és az istenkereséshez? Nem kevesebb, mint az, hogy a vallás lélektani gyökerét is ebben az irányban kell keresnünk. Meglepő ugyanis, hogy az ember nem elégszik meg környezetének a megismerésével. Kérdései nem torpannak meg a tapasztalati világ határain. Az ember tovább kérdez. S kérdései nemcsak számukban, mennyiségükben szaporodnak. Minőségük is változik: a felszínről egyre mélyebbre hatolnak. Honnan a világ? Honnan ez a sok örömet, de még több veszélyt rejtő élet? Mire való a küzdelem és a szenvedés? Miért a halál? Egyáltalán mi az értelme az egész emberi létnek? Az ember kérdezésének és keresésének pontosan azért van köze a valláshoz, mert a kérdező és kereső ember képes eljutni a lét végső kérdéseihez, s ezek elkerülhetetlenül fölvetik benne a kérdést Istenről.

A pozitivista tudományos gondolkodás itt érthetően megálljt parancsol. Elismeri ugyan az emberi kérdezés jogosultságát és hasznos voltát, de jogtalannak és veszélyesnek minősíti, ha kérdéseivel az ember túllépi tapasztalati világának határait. A pozitivista gondolkodó attól tart, hogy a tapasztalati ha23