Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Sántha Máté: Karl Leisner, a diakónus

fiatal orosz fogoly kovácsolta. A palást alól kikandikál a csíkos lágernadrág. A vezetőségnek természetesen sejtelme sincs, mi megy itt most végbe. Amikor elővigyázatlan hozzátartozók célzásaira fölfigyelve megkérdezték, mi az a primícia, ezt a diplomatikus választ kapták: „Egyfajta ájtatosság.“ Az pedig megengedett. Tény, hogy az áhítat szinte izzik a levegőben, amikor a szertartás teljes ünnepélyességében kibontakozik, és a fogoly, aki előbb lett áldozat, mint pap, Krisztus fölszentelt szolgájaként távozik az oltártól. Első papi áldását a távolba küldi szüleinek és testvéreinek, azután paptársait áldja sorra. Művészien megrajzolt igazoló okmányt kap, és külön gratuláló ívet: „A Krisztusért megbilincselt papok együtt ujjonganak a te örömöddel; örvendezve karolnak át, mint a bilincsekben társukat és Isten papját.“ Boldogan, bár erejének végén tér vissza a kórházi szalmazsákra, mit sem sejtő társai közé.

Az öröm jó gyógyszer. Egy hétig ugyan szinte mozdulatlanul kell feküdnie, de újból erőre kap. Példaképe, Szent István diakónus napján a meghitt karácsonyi énekek kísérik első és egyben utolsó szentmiséjét. Átváltozás után stílusosan fölüvöltenek München szirénái: a város súlyos légitámadást él át. De itt, a foglyok közt béke van és öröm. — Az evangélikus lelkészek sem akarnak kimaradni az ünnep megszépítéséből: jóvoltukból mindenfelől össze- kéregetett ünnepi agapé vár az újmisésre és kíséretére: fehér abrosz, porcelán, babkávé, kalács, az asztal virággal és zöld ágakkal díszítve . . . Köszöntők hangzanak el. Az itt töltött kedves óra után a nagybeteg még végiglátogatja a három papi blokk minden szobáját, köszönetét mondva, áldást osztva, A lengyeleknél is, ahová pedig németnek tilos belépni. Fogolytársa, a későbbi Majdanski püspök írja: „Nagy megerőltetés lehetett ez számára. Jó, hogy magára vette. Bízunk a hatékonyságában. Mi ugyanis hisszük, hogy az áldást akkor is meg kell adni, ha nagyon nehéz.“

Leisner most már végképp ágynak dől. A láz felszökik, a betegség szem- melláthatóan végső stádiumába lép. Barátainak aggódása közepeit ő nyugodt és boldog marad. Földi célját elérte. Bizakodó, sugárzó örömét semmi el nem veheti tőle.

Az embernek önkéntelenül is eszébe jut a még fiatalabb és időben még közelebbi Cesare Bisognin esete. Egyszerű munkásfiú volt; 1972-ben, 16 évvel a torinói szemináriumba lépett. Hamarosan kiderült, hogy csontrákja van. Egy lourdes-i zarándoklat nem segített. Beleegyezett lábának amputálásába, mert biztosították, hogy így is misézhet. De az operáció már értelmetlenné vált: a rák galoppban támadta meg az egész szervezetet. Haza kellett küldeni szüleihez. Egyetlen kívánsága maradt: „Szeretnék pap lenni." Pellegrino érsek beszámolt az esetről a pápának. Az félbeszakította szavait: „Azonnal szentelje föl, ha még nem is fejezte be tanulmányait.“ Szüleinek egyszerű szobájában ment ez végbe 1976. ápr. 4-én. Cesare boldogan mondta: „Most már nem én élek: Krisztus, a Pap él bennem.“ Egy pap barátja segítségével betegágyán még tizenkét alkalommal tudott misézni. Ápr. 28-án meghallt. Mennyit érhetett Isten „háztartásában“ ez a tucat mise? Mennyit Leisner egyetlen miséje?

55