Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Benkő-Borsos: A kegyelmi élet útján

minket, és elküldte Fiát bűneink kiengeszteléséül . . . Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket“ (Un 4). Lehet-e szebb kifejezése az Isten megelőző elfogadásának? Ennek folytatásaként árasztja felénk ma is Lelkét, hogy mondhassuk: „Abba, Atyánk", hogy az ember így Vele tudjon élni.

Ha az élmény, hogy valaki ember teljesen elfogad — azaz igazán szeret — megújító, személyiségünket gyökeréig átható s erőinket felfrissítő hatást gyakorol ránk, mit kell hogy jelentsen annak megélése, hogy Isten fogad el teljesen, feltétel nélkül, úgy, ahogy vagyunk? Ö a szeretet, s ezt, önmagát adja nekünk, sugározza felénk, belénk; szeret minket emberi valóságunkban. Jelent ez a valóság korlátokat, korlátozottságot is? A szeretet megvilágításában új világosságot nyer mindaz, ami első pillanatra fonákság, emberi nyomorúság vagy hasonló benyomását kelthetné. Fonáknak, nyomorultnak akkor találhatná magát valaki, ha önmagát egy másikkal, egy ici-picit fejlettebbel hasonlítaná össze. De ha a lényeg az, hogy mindegyik porszem áttüzesedik a Naptól, mindegyikben Ö ragyog, mindegyikben Ö lett csillogó valósággá, Ö, az Isten, akkor a kisebb vagy nagyobb korlátoltság elveszti értelmét. Mind az ő fényéből s vele él.

Az Isten megelőző szeretetének megélése elvezeti az embert önmaga teljesebb feltárásához, elfogadásához. Benne fedi fel a végtelen utáni vágyának értelmét. Benne képes elfogadni az egzisztenciális kielégületlenség emberi valóságát, amelyik ösztönzi, nyugtalanítja, tévutakra vezetheti, de meg nem nyugszik, míg Hozzá nem talál. Az emberekhez való viszonyában már éli, hogy a szeretethez nem elég önmaga, szüksége van a másikra mint társra és modellre. De csak a végtelen Te önajándékozása készteti a határt nem ismerő viszony lehető legteljesebb megteremtésére embertársaival szemben, saját szabadságának helyes megélésére és önmaga igazi kiteljesedésére.

Legfeljebb a bűn kérdése szülheti a kétség árnyát: nem veti-e el ezt az Isten? Mivel mi bűnben élünk, nem zárja-e ki mégis egy részünket szeretetéből? Lehetséges, hogy Isten föltétel nélkül szereti a bűnöst, bár föltétel nélkül elveti a bűnt? — Ha pusztán elvont fejtegetések alapján nehézségeink is lennének, Krisztus tanítása nem hagy kétséget. Mi, akik rosszak vagyunk, mégis tudunk néha jóval fizetni a rosszért, — felülmúlnánk őt? (vö Lk 11,13) A tékozló fiú elé siető Atya s a házasságtörő asszonnyal találkozó Jézus eloszlat minden kételkedést. Itt a földön „én sem ítéllek el“ (Jn 8,11), őt sem, minket sem! Nem, mert szeret, s mert tudja, hogy csak szeretetet tapasztalva mer az ember új életet kezdeni. Szíve legbensőbb érzelmét tárta fel ebben Krisztus: a megelőző szeretetet, a kegyelmet. Csak miután az asszony elfogadta önmagát és őt („Senki sem ítél el?“ „Senki, Uram . . .“), jön az útmutatás, a tanács: „menj, de többet ne vétkezzél.“ Jézus jó pszichológus volt. Tudta, hogy itt a földön az igazi ítélet a szívben történik: saját vágyaink, cselekedeteink felismerésében és elfogadásában. Amíg nem fogadtam el, hogy a hiba az enyém volt, nem tudok új életet kezdeni. Tudja, hogy csak a megélt szeretet képes új utakat feltárni az ember előtt. Akkor nyílik meg az ember szeme a valóság

43