Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Benkő-Borsos: A kegyelmi élet útján

minket, még kevésbé a „harmadikat“, akivel kapcsolatban esetleg a szívünket feltártuk. Nem is dicsér, mert evvel jelezné, hogy ahol a dicséretnek nincs helye, ott valószínűleg rossz lappang. Ilyenkor — mint Rogers rámutat — tulajdonképpen nem is a másiknak mondtuk el világunkat, élményeinket, hanem rajta keresztül magunknak fedezzük fel önmagunkat. „Objektiválódásunk" lehetségessé vált a másik feltétel nélküli elfogadó magatartása és tükrözése által. Az ő kiteljesítő viszonya által élmény- és ismeretvilágunk jobban egybeesik, s ez a harmónia a fejlődés forrása lesz. A másik szabad légkört, meleg sugárzást teremt számomra, s evvel szabadságom erősíti, személyiségemet érleli. Melegen — de nem túlfűtötten, mert ez perzsel, telhetetlenné puffaszt. Bensőből fakadó melegséggel — s nem pusztán színlelve, mert ennek hidege kisziikkaszt, elfagyaszt.

Jancsi esete mutatja, mennyire nehéz eltalálni a mértéket. Értelmével nem volt hiba, de magatartása szinte kibírhatatlan volt. Már harmadikba járt, de még mindig zaklatta szomszédait, örökké kizökkentette az osztályt üteméből. S maga is érezte ezt, mert megjegyezte: „Nagyszüleiül nem tudtak megnevelni, a mama se. A kedves nővér azt hiszi, hogy ez most magának sikerül?“ Anyját serdülő korában erőszakolta meg az, aki nem akart apja lenni. Még gyermeke megszületése után is küzdött (s úgy látszik, küzd ma is), hogy valami anyai szeretetet tudjon adni neki. Nagyszülei pedig mintha kárpótolni akarták volna, elkényeztették. Egyik sem volt képes igazán Jancsi boldogságát keresni, hanem félig vagy teljesen öntudatlanul a maguk kielégületlenségét, bizonytalanságát akarták rajta keresztül kárpótolni. Nem tudták feltétel nélkül elfogadni, s evvel az ő személyes kiteljesedését elősegíteni.

II) Az isteni gazdagítás

Hosszúra nyúlna Rogers munkatársainak felfogását részleteiben kifejteni, s főként nevelési és pszichoterápiái eljárásának főbb pontjait elmélyíteni. Az erkölcsi oldalról esetleg felmerülő nehézségekre is csak annyit akarunk mondani, hogy valaminek pszichológiai értelemben való elfogadása ténymegállapítás, nem pedig beleegyezés. Mindenesetre érdekes, hogy kezdettől fogva sok protestáns és katolikus lelkész vette észre, mennyire alkalmazható és hasznos ez a felfogás és az ebből fakadó eljárás a lelkipásztori tanácsadásban. Egyesek azonban tovább mentek, s felismerték alapgondolatainak heurisztikus jelentőségét a kegyelem mélyebb megértésében.

Nem az az igazi kegyelem, hogy Isten minket teljesen, föltétel nélkül elfogad, ezt sugározza felénk, s ez által boldogságunkhoz vezet? A teremtéssel mutatja első helyen, hogy teljesen, föltétel nélkül szeret. Ezért adott nekem, nekünk létet úgy, ahogy vagyok, úgy, ahogy vagyunk. „S Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott“ {Tér 1,31). Azért részesedünk a létben, mert Ó jó (Csel 17,28). önmagát adja nekünk Fiában s Lelkében. „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy ő szeret

42