Szolgálat 40. (1978)

„Az isteni természet részesei“ (2Pét 1,4)

„AZ ISTENI TERMÉSZET RÉSZESEI“ (2Pét 1,4)

Aki hosszú, évtizedes távoliét után ismét kezet csókolhat édesanyjának, nem igen talál szavakat a találkozás örömében. Később is csak a felszínt súrolja, megközelítő dadogás marad, amit erről mondani képes. Az Istennel való találkozás élménye még sodróbb, még átfogóbb. János és Pál, Péter és Lukács és mindazok, akik Krisztus hatókörébe kerültek, keresték a szavakat, amikor le akarták írni, tovább akarták adni „az Atya egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazságosság tölt be“ (Jn 1,14), azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott, de amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (lKor 2,9). Az Isten szabad jóakaratából, szeretetéből Krisztusban nekünk ajándékozott üdvösség jelzésére nem találtak kifejezőbb szót, mint „kharisz“: kegyelem. Csodás, váratlan, szinte hihetetlen, amit Isten Krisztusban tett és tesz velünk: fiaivá fogad minket, templomaivá teszi az embereket, s előkészít a vele való végleges és teljes együttélésre! Krisztusból kapjuk a kegyelmet (Csel 15,11), mert benne jelent meg minden ember számára (Tit 2,11), bár már a próféták jövendöltek erről (lPét 1,10.13); eltölt minden hívőt (lKor 1,4), jóllehet külön is megerősíti a küldetésben működöket (Csel 14,26; Róm 1,5). Annyira központi és fontos, hogy az első keresztények köszöntésként használják: „kegyelem és békesség nektek“ (Gál 1,3; Ef 1,2 stb.). Meg nem szűnő áradása különösképpen a Lélek adományaiban, a karizmákban siet az Egyház közösségének éltetésére.

A kegyelem a hivő számára azóta is kifejezi Istennek az emberekhez hajló személyes és egyáltalán ki nem érdemelt kegyességét, s egyúttal ennek hatását, amiben Isten az emberrel közli magát (Rahner). Akik azonban valamiképp már megízlelték, azok szeretnék mélyebben megérteni, mélyebben elmerülni benne. A századok folyamán újra meg újra felvetik a kérdést: Hogy tudnánk még közelebb jutni ehhez a titokhoz? Mi a viszonya az ember szabadságához? Mit kell tennünk, hogy mind jobban megfelelhessünk Isten ilyen meglepő adományának? A hivő közösség lépésről lépésre felfedi, micsoda szeretet vezeti Azt, aki teljes érdemtelenségünk ellenére lehajol hozzánk, s magához emel. Tudatára ébred, hogy Isten evvel nemcsak nem csökkenti szabadságunkat, hanem mint igazi Atya kiteljesíti. Mintegy kezébe veszi kezünket: gyere, csináljuk együtt; én annyira szeretlek, hogy még szeretetem sugárzásánál, testvéreid hozzám vezető útján is részvételedre számítok — légy a munkatársam a földön! Nekünk pedig, a világ s önmagunk autonómiájára olyannyira kényes modern embereknek próbálja megmagyarázni: nem

3