Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: A papságra készülők lelki nevelése
elvét nem adhatja fel: mindazért, ami plébániáján történik, a plébánosnak kell felelősséget vállalnia. Ez a fajta vezetés sokkal érettebb, magabiztosabb egyéniséget kíván, mint a tridenti zsinat utáni kor egyházközsége, amelyben minden aktív kezdeményezés a paptól jött. Az új vezetési stílus megkívánja a sok különböző hang meghallgatását, az egymásnak ellentmondó vélemények megbecsülését és kiértékelését. A plébániát a maguk ügyének érző, aktív hívek között harmóniát és egységet teremteni sokkal nehezebb feladat, mint minden kezdeményező erőt és ellentmondást elnyomva egyedül „kormányozni“. Amint láttuk, ez az új egyházi struktúra és vezetési stílus nem egyszerűen a modern demokratikus gondolkodás hatására jött létre, hanem a Szentírásban lecsapódott és az Ősegyházban megvalósított egyházi rendhez való tudatos visszatérés. A pap azonban egyházközségén túl minden emberért felelős, akivel kapcsolatba kerül, a hitetlenekért is. Ezért nemcsak a keresztény hit hirdetésére kell felkészülnie, hanem arra is, hogy — amikor a körülmények rávezetik — a nemhivővei is igazi emberi kapcsolatba kerüljön. Nem mindenki jutott el odáig, hogy a keresztény hit iránt érdeklődjék. De minden ember életében dolgozik a kegyelem. Olyan helyzetek elé kerül, ahol igazán szeretnie kell: gyermekét, hitvestársát, ellenségét. Ebben a szeretetre hívásban szól hozzá Isten. A pap feladata sokszor nem az, hogy közvetlenül Krisztusról beszéljen hitetlen felebarátjának, hanem ezt a szeretetre való hívást értelmezze számára. Pl. abban segít neki, hogy tizenéves gyermekét jobban megértse, vagy öregedő, megunt feleségét újra, mélyebben megszeresse. Anélkül, hogy Isten nevét kimondaná, ilyen módon kegyelmének útját egyengeti. „Isten", „megváltás“, „kegyelem“ csak akkor jelent majd valóságot a nemhivő számára, amikor a szeretettel való próbálkozás meggyőzi arról, hogy saját erejéből képtelen igazán szeretni. Ha egyedül önmagára hagyatkozik, szeretete csak meddő próbálgatás vagy pusztító szenvedély lesz. Ezért fontos, hogy a pap előbb saját életében megtapasztalja a szeretetre való hívást, önmagában a szeretetre való képtelenségét és Isten szeretetének az emberi gyöngeségben kibontakozó erejét. Csak akkor tud mások lelkében a kegyelem „bábája“ lenni, ha előbb megtapasztalta saját lelkének megváltását. III. A papi cölibátus ideálja. A nyugati Egyházban törvénnyé vált papi celibátust legtöbbször gyakorlati okokkal indokolják: a nőtlen pap több időt és energiát fordíthat híveire. 1975- ben az NSzK papnövendékeinek túlnyomó többsége nem talált semmi más okot a papi cölibátusra. Ez a megökolás igaz, de figyelmen kívül ‘hagyja a keresztény szüzesség igazi értelmét. S kérdéses, hogy a fenti indíték önmagában elégséges-e egy egész életen át kötelező elhatározás megalapozására. * 3 33
