Szolgálat 39. (1978)

Könyvszemle - Jegyzetek az új magyar bibliafordításokról (Farkasfalvy Dénes)

2) A „dinamikus megfelelés“ elve

Csak a kisdiák fordít szóról szóra, de még őt is könnyen érheti ezért tanári bírálat. Nemrégiben a Japánban működő P. Nemeshegyi Péter fejtette ki számunkra a modern „dinamikus megfelelés“ fordítói elvét (vö. Szolgálat 23). Talán nem lesz haszontalan, ha most egy Texasban élő magyar fűzi tovább gondolatait.

A dinamikus megfelelés elmélete azon a feltételezésen alapszik, hogy két kultúrkörön belül analóg élmények léteznek, s ezek mindegyik kultúra nyelvén egyenértékű módon juthatnak kifejezésre. A fordító feladata tehát a szentírás esetében az, hogy a héber vagy görög kifejezés mögött felfedezze az értelmiérzelmi tartalmat, azonosuljon vele, majd a saját modern nyelvén kiválassza az élménynek megfelelő nyelvi kifejezést. Csakhogy az ókori kép, szóhasználat vagy hasonlat mögött esetleg olyan élmény vagy világszemlélet áll, amely annak idején általános vagy gyakori volt, míg az analóg élmény ma már ritka vagy nemlétező, és ezért nyelvi kifejezése is hiányzik, vagy nem közérthető. Ezért amit az eredeti szöveg szerzője pár találó szóval kifejezett, a mai kultúra összefüggésében csak bonyolultan vagy hosszas magyarázkodás árán fejezhető ki. Vegyünk szemügyre néhány példát. Az Ószövetség gyakran megszemélyesít egy várost vagy népet női alak formájában: „Babilon lánya“, Jeruzsálem lánya“ stb. Manapság az ilyen megszemélyesítés szokatlan, sőt félreérthető. Úgy hangzik, mintha a város egyik (vagy mindegyik) női lakójáról volna szó. Ha mai módon akarjuk kifejezni a gondolatot, akkor azt mondjuk: „Jeruzsálem" vagy „Babilon“, és lemondunk a megszemélyesítésről. Igen ám, de akkor a megszemélyesítéshez fűződő képanyag és szimbolika elveszti értelmét, azaz a szöveg érthetetlenné válik. Mi a megoldás? Be kell érnünk az esetlen szószerinti fordítással, és legfeljebb egy lábjegyzettel.

Lássunk egy másik példát, ahol — véleményünk szerint — a dinamikus megfelelés elve hasznosan alkalmazható, és szükségképpen eltávolít a szószerinti fordítástól. A Magnificat első két soráról van szó. Szószerint így hangzanék:

„Magasztalja lelkem az Urat,

és ujjong szívem (pontosabban: szellemem) megváltó Istenemben.“ „Lelkem“ közismert hebraizmus, a beszélő önmagára utal vele. Dinamikus megfelelője „én". A párhuzamos szerkesztés kívánja meg a második sorban a „szellemem" (pneuma mú) kifejezést, amely azonban magyarul képtelenül hangzik, mert nem egyértelmű a „lelkem“ szóval. Ezért a fordítások rendszerint megtartják az első sor hebraizmusát, de a második sorba szabadabban fordítva a „szívem“ szót teszik. Evvel azonban a kép megváltozik, mert „szívem“ a modern nyelvhasználat szerint nyomatékkai a beszélő érzelmi világára utal. Az is bántó, hogy magyarul aligha ujjongunk „valamiben“ vagy „valakiben“, legfeljebb ujjongunk, örülünk valaki miatt, vagy valakinek (semmiképpen sem valaki felett). Véleményünk szerint ez a megoldás se nem költői, se nem magyaros, de még csak nem is fejezi ki az eredeti szöveg értelmét.

83