Szolgálat 39. (1978)
Könyvszemle - Jegyzetek az új magyar bibliafordításokról (Farkasfalvy Dénes)
Ugyanakkor a Magnificat a liturgiában nap-nap után szerepel, tehát fontos volna igazán magyarrá tenni. Ha a „lelkem — szellemem“ szavakat csak mint héber költészeti elemeket tekintjük, jobb volna a szöveget egyszerűen egyes szám első személyben igével fordítani a főnevek kihagyásával: „Magasztalom az Urat, ujjongok megváltó Istenemnek.“ Mihelyt a kérdést így leegyszerűsítjük, „kilóg" egy másik „lóláb". E két sor csak nyelvtanilag kijelentő, értelmileg nem leírást vagy megállapítást tartalmaz, hanem bevezetést a beszélő saját hálaénekéhez. Magyarul viszont saját szavainkat így szoktuk bevezetni: hadd mondjam el, hadd adjam elő. A dinamikus megfelelés végre így vezet el egy olyan fordításhoz, amely szószerint pontatlannak tűnhet, de értelem szerint közelebb áll az eredetihez, mint minden más próbálkozás: „Hadd magasztaljam az Urat, hadd ujjongjak megváltó Istenemnek!" A fordítás így kétségkívül elveszti idegenszerűségét, héber szellemű ódon- ságát, gördülékenyebb, és könnyebben tudjuk magunkévá tenni, érzelmeinkkel azonosítani. Harmadik példának a páti levelekből idézünk. Az első tesszalonikai levél végén Pál állandó örömre buzdít. A Békés-Dallos fordítás szerint ezt mondja: „Legyetek mindig derűsek!" (Uessz 5,16) Az új katolikus biblia is átveszi ezt a megoldást a „mindig" szó kihagyásával: „Legyetek derűsek!" A szószerinti fordítás, amit a protestáns új biblia követ („Mindenkor örüljetek"), valóban nem kielégítő. A baj az igével van: „örülni" aligha jelent állapotot, állandó lelki magatartást, „örvendezni“ viszont jámborkodó és elavult. A gördülékenyen magyaros és mai „legyetek derűsek" viszont talán könnyed, felszínes örömöt juttat eszünkbe, afféle „derűre-ború“ élményekkel társítjuk. Ha már a szószerinti fordítást elhagyjuk, jobb — és merészebb — fordításhoz kell folyamodnunk: „Állandó örömben éljetek“. Vagy ha ezt túl pontatlannak találjuk, maradjunk meg a nem kielégítő szószerinti fordításnál, és bízzuk a magyarázókra, hogy az állandó öröm teológiai alapjait kifejtsék. 3) Az egyéni stílus tükrözése a műfordításban Ugyanannak a szerzőnek különböző műveiben a szókincs és a stílus rendszerint hasonló. Azonos kifejezésekre, hacsak lehet, azonos fordítást kell találnunk; ez nagyban megkönnyíti a szerző gondolatvilágának megértését, a mű belső összefüggéseinek feltárását. Ha 1Tesz 5,16 esetében úgy döntünk, hogy a fordítás „mindenkor örüljetek“, akkor ezt a kifejezést a FMippi levélben is meg kell tartanunk, mert az eredeti szöveg mindkét helyen azonos szavakat használ (Fii 4,4). Azt kell mondani, hogy az új protestáns biblia ebből a szempontból sokkal következetesebb és egységesebb, mint a katolikus fordítás. Ugyanakkor a különböző szerzők közötti stíluskülönbség napfényre hozása is különleges műfordítói feladat. Célunk a bibliafordítás esteiében sem az, hogy „világos, szabatos és magyaros" szöveget hozzunk létre, függetlenül attól. 84
