Szolgálat 39. (1978)
Tanulmányok - Fr. J. Schierse: A keresztény szentírásmagyarázat céljai és útjai
Itt az aktualizáló módszer ismét visszavezethet a bibliai ige tekintélyében való egészséges bizalomhoz, mivel csak a végikövetkeztetéseket kell levonnia a helyzetelemzés, a dialógus és az integráció már említett módszereiből. Ha áll az, hogy a mi helyzetünk széles területeken más lett, mint a földközi-tengeri antik emberé, ha fel szabad tételeznünk, hogy Isten helyesli a társadalmi, erkölcsi és vallási tudatnak ezeket a változásait, embeniesedését, akkor jogunk van aktualizálásokra, amelyek visszaadják az frás szavának elevenségét. Szomorú exegézis lenne, amely „elavult", „elmaradott“, „használhatatlan", vagy még rosszabb jelzőkre korlátozódnék. Még olyan szélsőséges példák esetében is, mint a nők és rabszolgák kérdésének újszövetségi tárgyalása, az Isten szavával becsületesen küzdő olvasó olyan útmutatásokra bukkan, amelyeket változott viszonyaink között sem nélkülözhetünk. De — Istennek legyen hála — a Biblia nemcsak időhöz kötött kijelentéseket tartalmaz, amelyek nehéz „áttelepítésre" szorulnak. A kritikai exegézis persze érthetően nagyobb érdeklődést tanúsított a problematikus esetek, miint a „normális" szövegek iránt, s így az a végzetes benyomás jöhetett létre, mintha a Biblia egészében olyan bonyolult könyv lenne, hogy a laikus inkább hozzá se nyúljon. Ezzel ellentétben az aktualizáló módszer megint föl szeretne bátorítani, hogy egyszerű szövegeket egyszerűen is értsünk, és rendületlenül ragaszkodjunk az isteni-emberi alapértékek változhatatlansógához, amilyenek pl. az igaz- lelkűség, hűség, jóság, könyörület, önzetlenség és áldozatkészség. Már túl hosszú idő óta a kelleténél igen sokkal többet elméletieskedtünk és problema- tizáltunk az egyházi bibliai munkában, amelyett, hogy teljes egyszerűséggel azon gondolkodtunk volna, hogyan lehet az Ige testté itt és ma, a Szentlélek- ben. összefoglalás Aki a fenti fejtegetéseket elolvasta, aligha jut arra a gondolatra, hogy a szerző tagadni akarja a történetknitikai bibliatudomány értékét, és a helyébe régi magyarázó módszerek új kiadását ajánlani. Hiszen először kifejezetten elismertük az újkori exegézis jogait és célkitűzéseit, egyben azonban világosan felvázoltuk valóság- és igazságértelmezése határait. Ezután meg lehetett fogalmazni a hivő, egyházilag elkötelezett bibliai munka másfajta célkitűzéseit és módszereit. Minden szentírásoívasás, akár egyénileg, akár csoportosan történik, lényege szerint igeistentisztelet. Föltételezi a megelőző imádságot, és mindig újra visszatér hozzá. Ezzel eléri legfőbb céljait: hogy párbeszédbe jusson Istennel, útmutatást kapjon tőle, és minden dolgot igéjének fényében lásson. Mindennek azonban módszeresen rendezett lépésekben kell lefolynia. A biblia- olvasó kutatja a helyzetet, amely a szöveg előtt lebegett, és beleviszi saját problémáit, — itt nemcsak egyéni ügyekre gondolunk. Hagyja, hogy Isten szava megszólítsa, irányítsa, igazolja, ellenállásra ösztönözze és életre keltse. Gondolkodásával azon fáradozik, hogy az egyes kijelentéseket integrálja a hit egészébe: ennek célja ne valami mesterséget összhangba hozás legyen, hanem a 14
