Szolgálat 39. (1978)
Tanulmányok - Fr. J. Schierse: A keresztény szentírásmagyarázat céljai és útjai
ból jön létre. A bibliaolvasó gyakran fölfedezi, hogy hasonló helyzetben van, mint pl. a zsidók a száműzetésben, vagy a korintusi, galáciai vagy római keresztények. így lehetővé válik számára, hogy szolidárissá legyen rég meghalt hitbeli elődjeivel, — vagy nem úgy kellene-e inkább mondanunk, hogy ezek a bibliai korban élt férfiak és nők már szolidárissá váltak velünk, mert mindaz, ami velük történt, „előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg“ (1Kor 10,11)? Ezzel megtapasztaljuk miniden megértés egyik legalapvetőbb előfeltételét: azt, hogy a szöveg megért bennünket. A hegyi beszéd egy kijelentését variálva úgy is 'mondhatnánk, hogy „a Szentírás már tudja, mire van szükségetek, mi nyom benneteket, mielőtt még kimondanátok“ (vö. Mt 6,8). Ha pedig az olvasók már elérkeztek a szöveggel való alapvető egyetértésre, akkor saját helyzetüket is jobban föl tudják ismerni és szavakba foglalni. Isten szavára „a vakok látnak" és „a némák beszélnek“ (Mt 15,31; Mk 7,37). Dialógus-módszer A hivő szentírásértelmezés a legvifágosabbao bizonyára a dialógus-módszerben különbözik a történetkritikai magyarázattól. Bár az exegetika is párbeszédet folytat a Bibliával, de ez inkább valami kihallgatáshoz, rendreutasításhoz vagy ellenbizonyítékok híján megadott fölmentéshez hasonlít. Az exegéta hivatásánál fogva szakértőnek érzi magát, aki mindig többet tud, mint az adott szöveg. És ha egyszer az ige erejétől találva elnémul, vagy személyes megrendülését juttatja kifejezésre, akkor szinte mentegetőznie kell, hogy „kiesett a szerepéből“. A dialógus-módszeren azonban még valami mást is értünk, mint azt a kísérletet, hogy kiváltsuk a megigézettség, megrendültség, belső meg- ragadottság nem is olyan ritka irodalmi élményét. Az ilyen jelenségek személytelen, névtelen hatalomtól, erős szenvedélytől és élénk képzelettől is származhatnak. Aki a Szentírástól csak érzelmi „zuhanyt“, az isteninek a borzongását várja, az könnyen összetéveszti Istent egy a szükséghez képest stimuláló vagy megnyugtató gyógyszerrel. A hivő írásmagyarázatban azonban csakugyan a szöveg „személyiségéről“ van szó, azaz eleven beszélgetőtársnak érzem, aki megszólít, kérdez, rendre utasít, bátorít és feloldoz. Ez a beszélgetőtárs azonban végső soron maga Isten, aki „több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez a próféták útján, ebben a végső korszakban a Fián keresztül beszélt hozzánk“ (Zsid 1,1-2), tehát a Biblia mögött Isten tekintélye áll. így az a vélemény alakulhatott ki, mintha az embernek az írás szavait csak parancsként kellene tudomásul vennie. Ha ez igaz lenne, akkor Isten zsarnok, a hit pedig embertelen magatartás. De maga az írás sok helyen tanúsítja (pl. Tér 18,23-35; Mk 7,24-30; Jób könyvének sok része és sok zsoltár), hogy Isten hagy, nagyon is hagy magával beszélni, hogy nem akarja rabszolga módjára betűkhöz kötni az embert, hanem szakadatlanul a belátására, szabadságára, ítélőképességére és felelősségére appellál. Ezért a dialógus-módszer bátorítja a biblia olvasóját, hogy párbeszédbe bocsátkozzék Istennel, előadja kifogásait, kétségeit, belső és külső ellenállásait. Az ilyen ima 12
