Szolgálat 39. (1978)
Halottaink - P. Danczi József Villebald OSB (Confrater)
P DANCZI JÓZSEF VILLEBALD OSB (1910—1977) 1931 nyarán láttam először, 21 éves korában, amikor befejezte középiskolai tanulmányait Érsekújvárott és elhagyta szülőfaluját, Kürtöt, mivel meghallotta az Úr hívását. Augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén magunkra öltöttük Szent Benedek ruháját, és ettől a naptól kezdve nem akart mást, mint az Urat szolgálni. Hű szolga volt, tudta, hogy akkor szolgálja jól, ha minden kapott talentumot jól kamatoztat. Úgy gondolom, azok közé tartozott, akik öt talentumot kaptak, és éppen ezért nem volt könnyű ez a küldetés. Bizonyos vagyok abban, hogy mind az öt sok kamatot hozott. Az első talentum a nyelvészet iránti különös fogékonysága volt. Mivel egyetemi tanulmányait Prágában, Pozsonyban és Budapesten végezte, kiváló alkalma volt ezen a téren kifejleszteni lehetségét. Nagyszerűen ismerte a cseh, a szlovák és az orosz nyelvet, így lehetősége nyílt az összehasonlító nyelvtudomány gazdagítására, a jövevényszavak tanulmányozására. Kutatásai elismeréséül a Magyar Nyelvtudományi Társaság tagjai közé választotta. De nyelvtudását nemcsak a kutatás, hanem a segítő szeretet szolgálatába is állította. Különösen 1945-ben, amikor Pannonhalmán a Nemzetközi Vöröskereszt tolmácsaként működött, és sok jót tehetett. A második talentum az volt, hogy már családi otthonából különös fogékonyságot hozott a magyar nép szellemi értékeinek fölismerésére. Vallotta, hogy szülőfaluja a Kürt—Gyarmat törzs települési helye. A 40-es években bekapcsolódott a néprajzi kutatásokba is, kapcsolatban állt nagy magyar nyelvészekkel és néprajzi kutatókkal. A harmadik talentum az előző kettőből fakadt: nagy öröme és boldogsága volt, ha tudományát továbbadhatta tanítványainak, ismerőseinek, akár az iskolában, akár szerzetesi szobájában. 36 éven át tanított, ebből 11 jutott a győri állami általános iskolának, ahol sok jóbarátot szerzett, 10 éven át pedig a Czuczor Gergely gimnázium igazgatója volt. Czuczornak és másik nyelvész rendtársának, Szeder Fábiánnak műveit sokat tanulmányozta is. Negyedik talentuma a lelkipásztori tevékenység iránti különös érzéke volt. Ha a lelkek szolgálatáról volt szó, akkor szívesen félretette a nyelvészetet, a kutatást, és örömmel tette azt, amit éppen kellett. Nagyon szerette a liturgiát. Három éven át szív- vel-lélekke! munkálkodott Balatonendréden mint plébános, de utána is mindig kész volt lelkipásztorokat helyettesíteni, beszédeket mondani. Ezt még nem sokkal halála előtt is megtette. Az ötödik talentum — és ez nem értékrend, mert ez a legfontosabb — a mélyebb lelkiség iránti fogékonysága volt. Nem lehet véletlen az, hogy élete vége felé a középkori nagy misztikusok, Tauler és mások munkáihoz nyúlt, azokat fordította, tanulmányozta, Megragadta az a gondolat, hogy az emberek úgy vonzódnak az Abszolút Jó felé, mint a vas a mágnes felé. Viliebald testvéremet ez a vonzás vitte Isten felé, minden másról, még betegségéről is megfeledkezve. Úgy gondolom, ha most láthatnánk őt a maga valóságában, a magasabb létsíkon, amelyen van, akkor nagyon szégyellnénk azt, hogy halottnak nevezzük. Mert hiszen él, számunkra megfoghatatlan Isten-közelségben. Nem a semmibe ment, hanem az élet teljességébe, nem a sötétségbe zuhant, hanem a fényességbe, nem idegenbe távozott, hanem hazament az atyai házba. Mi is közel vagyunk Istenhez, de ez valami zárt közelség, mert keveset tudunk róla. A halál pillanatában a lélek nyitott közelségbe kerül Istennel, mert feltárul előtte a teljes Igazság, Jóság és Szépség, és ez végtelenül boldogító. Alig fél esztendővel halála előtt elhunyt testvérünk lefordította a Vigília számára Tauler Jánostól a hittudós és a koldus beszélgetését. Ennek befejező szavai úgy hangzanak, mint valami önvallomás: „Semmiféle dologban nem tudtam megnyugodni, ami Istennél kisebb. Istenemet már valóban megtaláltam. Őbenne van békém és örök nyugalmam.“ * Confrater 99
