Szolgálat 39. (1978)

Halottaink - Radó József Győr-egyházmegyés diakónus (P-i -s)

RÁDÓ JÓZSEF Győr-egyházmegyés diakónus (1953—1978)

Testvéröccse szintén diakónus, a győri szeminárium növendéke. Együtt szentelte volna óikét a püspök atya Sopronban, kettős újmisére készülődtek a hívek. Isten kifürkészhetetlen akarata azonban mást rendelt számára.

A budapesti Központi Szeminárium V. éves növendéke volt. Egyben az önképzőkör, a Magyar Egyházirodalmi Iskola elnöke is. Tele lelkesedéssel és hittel alig várta már, hogy dolgozhasson az Úr szőlőjében. Már mint kispap örömmel foglalkozott a minist- ránsokkal, segített a hitoktatásban. Mindenkihez volt egy jó, együttérző szava. Felnőttek, öregek, barátai és ismerősei mind megérezték a belőle sugárzó szeretetet és szívjóságot.

Mint a gyermek tudott mindennek örülni. Óriási anyaga volt már hitoktatáshoz, szemléltetéshez, ugyanakkor teológiai tanulmányaiban is komolyan és jól szerepelt. Jó pap lett volna belőle . . .

Az első félévi vizsgák után egy kiránduláson a pilisi hegyekben megcsúszott és szakadékba zuhant. Utolsó tudatos tette az Úrangyala elimádkozása volt pár perccel előbb, a déli harangszókor. A mentőkocsiban halt meg a János-kórház udvarán. Fel- oldozásban, szentkenetben részesült. Január 11-e volt.

A „miért"-ek sötétségében kis lángok gyulladtak fel bennünk:

— „Sok jót tehetett volna, ha életben marad. Úgy látszik, Isten szemében többet ért ő maga, mint amit még tehetett volna."

— „Úgy kértem Istent, hogy tartsa életben. Megértettem, hogy meghallgatott, mert valódi életet adott neki."

— „Váratlanul ragadta el az Úr, de élete így is teljes volt."

S a soproni temetőben, ahová a Központi Szemináriumból mindenki elkísérte, ezek a kis lángok egy hatalmas világossággá olvadtak össze a szülők, testvérek, rokonok hitével, az ismerősök és a barátok hitével, s megérttették velünk Jézusnak, a Föltáma- dottnak szavait: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghalt is, élni fog" (Jn 11,25).

A temetésen egyik diakónustársa búcsúztatta, a szemtanú hitelével számolva be életéről: „Naponta láttuk imádságos életedet, azt, ahogyan összeszedetten vettél részt a közös elmélkedéseken és a szentmisén. Jól tudom, milyen hittel imádkoztád a breviáriumot, hiszen diakónussá szentelésünk óta gyakran ketten együtt imádkoztok. Többször láttak egyedül a kápolnában vagy a kisoratóriumban imába mélyedve. Tudom, hogy ebből az imádságos életedből fakadt állandó lelkesedésed. Mindig törekedtél arra, hogy a derűt, a jókedvet, a vidámságot és a szeretetet áraszd magad körül. A te vidámságod számunkra is erőforrás volt. Nemcsak évfolyamtárs voltál, hanem testvér és barát is. Tudjuk, azzal őrzünk meg a szívünkben, ha most mint kispapok, s majd mint fölszentelt papok a te lelkesedéseddel szolgáljuk Urunkat és embertársainkat. Hisszük, hogy te ebben sokat segíthetsz nekünk."

Élete nem volt hiábavaló, általa az Úr Jézus mindnyájunkat megérintett, mindnyájunknak üzent. Bárcsak méltók lehetnénk mi is mind hozzá. Bárcsak sok fiatal lépne az ő megürült helyére.

P-i -s

Megjegyzés. Megyés paptestvéreink életpályájáról a szerkesztőség sokszor nem szerez kellő értesülést. Kérjük a közelben működő paptestvéreket, jóbarátokat, a k. híveket, a papi munka megannyi tanúját és támogatóját: ha egy-egy derék lelkipásztori élet lezárul, és imádságos meggondolás után úgy találják, megérdemli, hogy példaképül állítsák testvérei elé, akkor ne legyenek restek a tollhoz nyúlni! Szeretnénk életszerű, közvetlen és konkrét megemlékezéseket hozni, minden általánosság mellőzésével. A közlés lehetőségei természetesen függnek helyi és időbeli kereteinktől.

100