Szolgálat 38. (1978)

Az egyház szava - VI. Pál pápa vízkereszti beszéde

viseletében jöttek üdvösségük érdekében.“ Halljuk utána Nagy Szent Leót: „(Az Úr) nyomban azt akarta, hogy mindenki megismerje, ő, aki mindenkiért akart születni.“ Halljuk a Sacramentarium Gregorianum liturgiáját: „Mindenható örök Isten, a hívők lelkének fénye, Te megszentelted ezt az ünnepet a zsengeáldozattal: eltöltőd dicsőségeddel az egész világot, és fölkelted világosságod sugarait a Neked alávetett népek fölött.“

Az első századokban ennélfogva Epifánia ünnepét úgy tekintették, mint az ember Krisztushoz való meghívásának ünnepét. Ezt még most is megtehetjük, ha átadjuk magunkat ennek a titokzatos üdvrendnek, a vallásnak, a keresztény életnek, amely által Krisztus és rajta keresztül Isten eléri a lelkeket, és ha tanulmányozzuk a lélek megvilágosodásáról és a hit előzményeiről szóló tanítást; vagyis próbáljuk fölfedni az Epifánia belső lényegét, az isteni vonzóerőt

— ha csak a tények és jelek nyelvén is —, amely Krisztushoz viszi a szíveket, úgy, ahogyan a bölcseket Betlehembe vezette. Roppant érdekes kutatási feladat. Mi azonban ma nem annyira az isteni hívásra gondolunk, nem annyira arra, ahogyan Krisztus vonzza a népeket, hanem inkább Krisztus útjára a föld népei felé. Tehát inkább ennek az ünnepnek a külső oldalát tanulmányozzuk és a világba való szétáradását szemléljük: arra az emberi tevékenységre szegezzük különösen tekintetünket, amely igyekszik megadni a keresztény kinyilatkoztatásnak a még hiányzó, de őt joggal megillető tényleges egyetemességet. Ezért Epifániában az első missziós ünnepet látjuk, mintegy az utazás nyitányát,

— nem azét az útét, amely a hitetleneket vezeti Krisztushoz, hanem azét, amely Krisztus misszionáriusait vezeti a hitetlenekhez.

Nézzük hát meg ezt a nagy és súlyos missziós problémát. Mint mondtuk, Epifánia ünnepében a keresztény üzenet egyetemességének kifejezését látjuk; a lehetőséget, hogy minden emberhez eljusson, és ennek nehézségeit; látjuk azt a sajátos sorsot, hogy a közelállók mintha nehezebben fogadnák be Krisztust, mint a távolink, — ezeknek szörnyű dráma, amazoknak boldog szerencse. Már az evangéliumnak ezen a lapján is megvalósul Jézus nagy szava: „Izraelben nem találtam ekkora hitet! Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról ... az ország fiait pedig kivetik ..." (Mt 8,10-12) A bölcsek jelenete még nem mondja meg nekünk, rmi lesz a világon való misz- sziós terjeszkedés hajtóereje, még semmit sem mond az irgalmasság követelményéről, ösztönzéséről és sürgetéséről. De már megérteti velünk, hogy a Krisztus felé tartó vagy Krisztus felől jövő mozgást egy mély meggyőződés idézi elő, rejtett, magasabb értékek elbűvölt észrevétele, a külső lépteket mozgató belső hívás, égi jelek és földi jótanácsok összeolvadása, adni tudás, áldozati készség, amely mindent felajánl, hogy cserébe kilátása legyen Isten országára és szemléletére, és nem húzódozik attól, hogy imádva hajoljon meg egy nyomorult jászolban fekvő gyermek előtt, ha szívében már fölcsendül a mennyek öröme.

55