Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Jean-Maria Aubert: A föld sója

d) Megértjük így, mi köze ennek az üzenetnek az erkölcshöz. A keresztény erkölcsi élete nem egyéb, mint teljes emberi tevékenységének latba vetése, hogy feleletül Krisztus hívására az elveszett emberből Isten gyermekét alakítsa ki.

Ez az új élet, ez az új erkölcsi cselekvésmód erőfeszítésnek és fokozatos hódításnak a következménye. Hiszen még a megigazult emberben is megvan a bűn következménye, a veleszületetté vált gyöngeség, amely ellenszegül a Szentlélek működésének. Ez a gyöngeség ( = concupiscentia) főleg a gőgben nyilvánul meg: az ember ábrándokba ringatja magát saját képességei felől, és magába zárkózik (saját énje abszolútummá válik). Egyszóval a megigazult emberben igazi megtérésről van szó: az élet gyökeres megváltozásáról, erkölcsi változásról. Ez a megtérés két tényező kapcsolata: egyfelől az isteni kegyelem, vagyis Isten megelőző szeretete, másfelől az ember erőfeszítése, mint az isteni felszólításra adott szabad és nagylelkű felelet.

Ez tehát azt jelenti, hogy ez az új élet mindenben az élet jellegzetességeit mutatja. Először is fokozatos, mindig fejlődőképes (a teljes szeretet nem ismer határokat). Azután pedig mindig fenyegetett, ki van téve a bűnbe való visszaesés, a megújuló önzés és gőg lehetőségének („Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék“ 1Kor 10,12). Az életet így csakis lelki küzdelemnek gondolhatjuk el. De a keresztény tudja, hogy nincs benne egyedül, hogy Krisztus vele van, mint reményének kezese.

Már most fontos részleteznünk, milyen új értelmet visz az emberi létbe Krisztus felhívása, hogy legyünk az ő nyomán Isten gyermekei. Három központi témán fogjuk ezt megmutatni. Az első a boldogságé, abban az értelemben, hogy az ember kiteljesedik, és cselekvésében egy gyökérindíték vezeti. A második a megtestesülésé: az olyan ember megvalósulása, akinek hivatása, hogy létében meghosszabbítsa az isteni és az emberi egységének Jézus Krisztusban kifejeződő dialektikáját. Végül a harmadik a szeretető: a közösségi részesedés igénye a kegyelemtől átalakított emberi élet lényeges dinamizmusát fejezi ki.

2. A boldogság etikája

Az embernek azt a rendeltetését, amelyre Krisztus meghívja, hagyományosan boldogságnak nevezik. Ennek a kifejezésnek a gazdagsága napjainkban erősen megkopott. Két párhuzamos fogalmat tartalmaz. Először is egy kicsit az örömnek, a határtalan örvendezésnek a szinonimája, mintegy örök, folyvást új ünnep. De ugyanakkor ahhoz, hogy a boldogság ilyen legyen, nem lehet akármilyen. Különösen pedig csak egy sereg lemondáson át tehetünk szert rá: mindmegannyi felszabadulás, hogy elérjünk, megragadhassunk valami lényegeset. Ezért a boldogság másodsorban magában foglalja az emberi lét teljes megvalósulását, kibontakozását a legalapvetőbb és legteljesebb szinten. Az örömérzés ennek lényeges megnyilvánulása és jele.

8