Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Jean-Maria Aubert: A föld sója
a) A boldogság két mozzanata A boldogság minden elgondolásán egy igazság uralkodik, az ti., hogy az emberi lét nem egyszerre mindenestül adott. Mint minden élőlény, az ember is, de még magasabb fokban, növekvő lény, a kibontakozás, kiteljesedés állapota felé tart azon az úton, amelyet Isten, a Teremtője írt belé, úgyhogy elmondhatjuk: „az emberi növekedés mintegy kötelességeink foglalata“ (VI. Pál: Populorum progressio 16). így, a növekedés látószögéből szemlélve, a „boldogság“ kifejezésnek tehát kettős értelme van. Először is tökéletes boldogság, mint ennek a növekedésnek végső határa, annak a végleges teljességnek az állapota, amelyre teremtve vagyunk. Az embernek ezt a végső célját nem csupán időrendileg kell értenünk, mint olyasmit, ami majd „azután“ jön, mint az érdemszerző életre következő jutalmat. Hanem — főleg erkölcsi szempontból — úgy is kell értelmeznünk, mint végső alapot, minden egyes felelős cselekedetünk hátterét, amely végső rugóként (és többnyire öntudatlanul) már most is indítja őket. Vagyis máris együtt élünk Istennel azokban a földi feladatokban, amelyeket ennek az indítéknak meg kell termékenyítenie. Ezért a boldogságnak egy második értelme is van: tökéletlen boldogság. Ez sajátosan jellemző az emberi lét földi szakaszára, ahol Isten keresése a mindennapi választásokban és döntésekben gyakran lemondást, kikerülhetetlen szenvedések elfogadását foglalja magában, ahol tehát a boldogság nem teljes. Ebben a szakaszban Istent a hivő csupán teremtményein át fogja fel: „tükörben látunk“ (1Kor 13,12). Ezt a földi boldogságot, minden szabad tettünk alapmotívumát, a tökéletes boldogságnak erkölcsi utunkon való visszatükröződését, ezt kel! a továbbiakban jobban meghatároznunk személyes kiterjedésében. Az emberi lény lassú növekedéséről van szó: hivatása az, hogy mindig emberebb legyen, mind jobban humanizálódjék, hogy jobban megvalósítsa magában Isten képét, amelynek tökéletes mintája az emberré lett Isten Fia, Krisztus. Ö hegyi beszédében egzisztenciális módon mondotta ki ezt a dialektikát híres „boldogságaiban“ (Mt 5,1-12; Lk 6,20-23). b) Az ember mint befejezetlen és vágyódó lény Ez a tökéletességre hívó evangéliumi szó — tökéletesség a mindennapi feladatok útján — megfelel az emberi lény egyik alapvonásának: a veleszületett kielégületlenségnek. Filozófusok és pszichológusok már rég rájöttek erre. Lényeges dologról van itt szó, és jó! kell értelmeznünk. Mert ezen a szinten illeszkedik egybe az az emberi és isteni dialektika, amely az emberi lét erkölcsi értelmezését vezéreli. Az ember, mint minden élőlény, először is szükséget szenvedő lény, állandó hiány uralkodik benne, hisz nem létezhetik másképp, mint környezetével folytatott pillanatonként! cserével, biológiai és lélektani síkon egyaránt. 9
