Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Jean-Maria Aubert: A föld sója
ítélte el Pál a pogányokat, akik felelősek erkölcstelenségeikért, annak ellenére, hogy nem ismerték az isteni kinyilatkoztatást, mert megvan bennük az Isten megismerésére képes értelem (Róm 1,19-20). Ez a tanítás erkölcsi szempontból igen jelentős, gyakran lesz még alkalmunk visszatérni rá. Krisztus működése nem úgy tekinti az embert, mint az istengyermekségtől teljesen idegen, egészen másfajta lényt. Az emberi természet, úgy, amilyennek Isten megteremtette, képes erre az átalakulásra, mintegy kikezdése Krisztus végleges művének. Ez nagyon fontos. Mert különben, amikor „természetfölötti“-nek minősítjük a Krisztusban kapott új életet, azt kockáztatjuk, hogy valami kívülről hozzáadott dolgot csinálunk belőle, amelynek nem sok köze van az ember valóságos létéhez. A teremtés és megtestesülés — megváltás közötti kapcsolat az üdvösség történetében nyeri el teljes értelmét, mint győzelem a bűn fölött, amelyik eltorzította az emberben eredeti jellegét, ti. hogy Isten képe és hogy képes az isteni életben részesedni. Innét ennek a történelemnek utolsó szakasza: Krisztus műve, aki visszaállítani jön a leromboltat, és „aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést“ (Róm 5,11). Ez által a bűn történelmi és exisztenciális jelentősége is világossá vált, mint az embernek az isteni szeretet felhívására adott visszautasítása. Krisztus műve kidomborodik mint a rossz feletti győzelem; lehetővé teszi az ember számára, hogy a lealacsonyítás és bűn állapotából az Isten fogadott fiának életébe léphessen, visszaállította lényegében az ember eredeti hivatását: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig“ (Kol 3,9-10). így Krisztus az ember nagy szabadítója, aki megszabadítja a bűn szolgaságától és igazzá teszi a kegyelem által (Róm 5,12-19). c) Ennek az átalakulásnak lényeges következménye, hogy nem az ember egy részére vonatkozik, mintha el lehetne választani benne egy olyan területet, amelyre Krisztus működése vonatkozik és egy másikat, amely kívül eshetnék rajta. Az ember egysége magával hozza az átalakulás gyökeresésteljes voltát. Erre hív Krisztus most már minden embert, amikor felszólít, hogy kövessük. Amint az ember egész lényével vétkezik és minden cselekedetébe beleviheti ezt, éppenúgy egész lénye kapja a megváltást és alakul át a kegyelemmel. Ennélfogva az ember felelete erre az isteni hívásra csakis teljes felelet lehet, egész életének alapvető választásban való elkötelezése. Ez a felelet az ember szabad erőfeszítéséből fakad, de megelőzi és dinamikus erőt ad neki az isteni kegyelem, olyan hatékonysággal ruházva föl, amelyet önmagából nem meríthetne. Minthogy pedig ez az új élet lényegében az Isten szeretetében való részvétel, az ember feleletének is lényegében szeretetaktusnak kell lennie, önmaga teljes odaadásának. Ez az „önmaga" már nem pusztán emberi, hanem istenivé alakította az Úrnak az embert megelőző szeretete. 7
