Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Nagy Ferenc: Az „új ember“ élménye és küzdelme

be a keresztségbem: az „odafenn valók" belső tényezőnkké, hajtóerőnkké és normánkká válnak.

Tehát nem a föld ellen és nem az ember ellen folyik a küzdelmünk. Ezek a valóságok szintén részét alkotják a megdicsőülésre váró világrendnek. Szt. Pál szerint minden tisztességes, becsületes, hűséges tevékenységünk, amely saját életünkhöz, földünkhöz, társadalmunkhoz kapcsolódik, a krisztusi új ember kibontakozásának, sajátos tevékenységeinek körébe tartozik.

Pontosan arra kell nagyon ügyelnünk, hogy a földi dolgok igazi belső dimenziója elevenen álljon előttünk; ez is küzdelem, aszkézis kérdése. Bizonyos tisztes távolságot, a dolgoktól elszakadni tudást kell kidolgoznunk magunkban, mert csak ezzel a feltétellel tudjuk Istent az ő nem emberi, hanem sajátosan és meglepően isteni bölcsessége szerint felfedezni és imádni. A teremtmények hitből fakadó szemlélete észreveszi, hogy az ember bűnössége miatt a természet is bizonyos biábavalóságanak van alávetve, és egyben a feltámadás dicsőségére is van rendelve; jelenleg szinte sóhajtozik és vajúdik, de egyben reménykedik is (vö. Róm 8,19-22).

Az evilági dolgok ellen, az ember ellen akkor, azért és olyan mértékben kell felvennünk a harcot, ahogy önmagunkba, teremtményi világunkba zárkó- zással, az abszolútum igényével, önzéssel fenyegetnek. — Ezzel kapcsolatosan napjainkban nem szabad elhallgatni, hogy az emberi és keresztény élet kifinomult „technikája" (korunk egyik legnagyszerűbb megismerési és gyakorlati vívmánya) jelent egyben szubtilis, alattomos, mérgező veszélyt is: döntés, felelősségvállalás, tevékenység, Isten-szolgálat helyett a problémák véget nem érő elpszichologizálását, elszociologizálását, elvilágiasítását. Amennyiben ez a veszély fennáll (és ezt nem mindig könnyű eldönteni, de el lehet és kell dönteni), annyiban itt is érvényes a mindjárt szóba kerülő páli norma: „öljétek meg ezt a földhöz tapadó tagot!"

Éppen mivel a véges dolgokat abszolutizáló hajlandóság állandóan, folyton megújulóan megvan bennünk, a küzdelem soha nem merül ki, és állandó éberséget kíván tőlünk. Az önzés, önistenítés elleni harc szükségszerűen annyira állandó és annyira intenzív a keresztény életben, hogy egyetlen nagy agóniának, haláltusának tekinthető.

A krisztusi világrendben tehát a halál nem csupán természetes jelenség, nem csupán egy pillanat műve, és nem is csupán eszkatológikus esemény; keresztény lényege szerint állandóan sürgető erkölcsi törvény is. A „földi ember" halála szimbolikusan, és ezért gyökerében ontológiailag is, megtörtént a keresztségben; a Krisztus halálában való részesedésnél fogva tehát állandóan munkálkodunk is kell rajta: „öljétek meg tehát a földön levő (a földhöz tapadó) tagokat" (Kol 3,5). Egy olyan páli félverset idéztünk, amelyet sem lefordítani, sem értelmezni nem könnyű. A mondatkezdő ige többet mond, mint „sanyargatni", „megzabolázni“; „elfojtani" már közelebb jár a valódi értelemhez; a neikrószate igazi jelentése: „öljétek meg, irtsátok ki, tegyétek életkép48