Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Nagy Ferenc: Az „új ember“ élménye és küzdelme
telenné és hatástalanná“, egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Mit kell megölnünk? Nem annyira „tagjainkban azt, ami föidies“ (így nem egészen helyesen fordítjuk a kifejezést), hanem bizonyos bűnös hajlamokat, amelyeket az apostol „tagoknak“ nevez, létünkön belül szinte sajátos, önálló léttel és tevékenységgel ruház fel. 9. Több helyen (pl. iKor 5,9-11; Gál 5,19; Ef 4,19; 5,5; Kol 3,5; Him 6,3-10) Szt. Pál jegyzékbe szedi azokat az emberi „tagokat“, amelyek a földre irányulnak, a földhöz tapadnak, azokat a „régi embert“ jellemző bűnös hajlamokat, amelyek ellen küzdeni kell, amelyeket ki kell irtani, ki kell ölni. Az apostol felfogásában ezeket két alapvető bűn köré lehet csoportosítani. Az egyik a paráznaság, amely a gonosz megkívánástól a konkrét tett végrehajtásáig számos változatot fog át („bűnös kívánság, érzéki szenvedély, tisz- tátalanság, paráznaság, fajtalanság“). A másik alapvető bűnös hajlam a kapzsiság. „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyednek a hittől, és sok fájdalmat okoznak önmaguknak“ (1Tim 6,10). Ugyanúgy, mint a paráznaság, a kapzsiság is számos más bűnben érvényre jut („kapzsiság, rablás, átkozódás, istenkáromlás, gonosz gyanúsítás, méregkeverés, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, nagyravágyás, egyenetlenkedés, pártoskodás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás“ . . .). Annyira veszélyes rossz a kapzsiság, hogy a bálványimádásnak, valamennyi bűn közül a leggonoszabbnak is szinte ikertestvére. Isten a színtiszta igazság, maga a szentség és igazságosság, ő az élő tisztaság. Ezért az az újdonság, amelyet önmagából közöl velünk, nem tűri sem a kapzsiság megnyilvánulásait, sem pedig a paráznaságot; ellenkezőleg arra indít, azt sürgeti tőlünk, hogy ezeket a bűnöket folytonos küzdelemmel kiöljük magunkból, és így helyet készítsünk a bennünk elhatalmasodni kívánó isteni életközösségnek. 10. Magáról a természetes életemről akkor van igazi nagy élményem, amikor kibontakoztatom, intenzíven élem, keményen, fegyelmezetten megküzdök érte; amikor érzem életemnek a megszületés és meghalás közötti feszülését; amikor hiszek benne, és viszontagságait józan derűvel élem. Hasonlóképpen a tevékenység, a küzdelem, a „régi ember“ haláltusája teszi számomra élménnyé és meggyőző igazolássá azt, hogy a keresztség által Krisztus önmagába, vagyis az emberre vonatkozó teremtői elgondolás megtestesülésébe öltöztetett, „új emberré“ tett, és hogy szüntelenül ezt az „új embert" munkálja bennem. „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: élek ugyan, de már nem én, hanem él bennem Krisztus, (...) aki szeretett engem, és önmagát adta értem“ (Gál 2,20). V 4 49
