Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága
szeretet kegyelmével elvégzett jócselekedetek szolgaságában rejlik az igazi keresztény szabadság. — Bármennyire igaza volt is Luther Mártonnak a maga korában, nem tudhatta, hogy a reformáció társadalmában kialakuló puritanizmus rendje újabb szolgaságba veti az állítólag keresztény embert. Nem sejthette, hogy ebből a kedélytelen társadalmi rendből születik meg a korai kapitalizmus, amelynek szolgaságából egy újabb, de ezúttal nem keresztény társadalmi eszme vezeti be a 19. és 20. század „reformációját“. Ezzel a kitérőnek tetsző megjegyzéssel szerettem volna bevezetni jelenlegi helyzetünket, amelyben a keresztény szabadság gondolatának korszerű kifejtését keressük. Az általános embertan, az antropológia terén átgondolt szabadságfogalmunk ugyanis kétélű kard lett századunk gondolkozásában. Ne áltassuk magunkat: a jelenkor gondolatvilága tudva vagy tudatlanul istentagadó. Nem értelmi érvekkel veti vissza a keresztény meggyőződést Isten létéről, hanem az emberi szabadság tudatára épít, mint Nietzsche vagy Sartre: ha van Isten, akkor az ember nem lehet szabad. Már pedig az ember szabad, mindenestül szabad. Tehát nincs Isten. Az emberi szabadság nem tűri el azt az úgynevezett szabadságot, amelyet Isten szolgálatában vélünk a magunkénak. Ez az a légkör, amelyben a keresztény ember szabadságát újra át kell gondolnunk. A korszerű dialógus a mai világgal a szabad keresztény feladata. Vizsgáljuk tehát meg, mennyiben van igaza a fenti érvelésnek, amely az Isten tagadására vezet. Két pontban ismerhetjük el az igazság magvát. Az első a hagyományos kereszténység elméleti rendszerével és gyakorlati megvalósításával függ össze. Leegyszerűsítve: a katolikus hittudomány meg volt győződve arról, hogy az Isten léte (és talán kiléte is) az értelem számára világosan kimutatható tény. Már a középkor óta sorakoztattuk a „megcáfolhatatlan" istenérveket, és ezekben az érvekben Istent úgy állítottuk be, mint azt a Jót, Bonumot, amely minden esetleges emberi élet ellenállhatatlan célja. Az ember természetében minden erre a végcélra mutat, és aki ezt nem ismeri fel, nem lehet más, mint önakaratából vak. Aki pedig fölismeri, az nem tudja el nem ismerni, nem tudja életét másképp berendezni, mint e végső céltól való függésben. Az ember szabad a világot illetőleg, de kötött és függő a felismerhető Istentől. És az egyház dogmatikus rendje a hit engedelmességeként kívánta meg az Isten létének, életünk értelmének megvallását (I.vatikáni zsinat). Már most először Feuerbach mélyen szántó kritikája fordította visszájára ezt a dogmatikus alaptételt. Azzal érvelt, hogy amit az ember istenként tisztel, nem más, mint önmagának végtelenbe kivetített mása. Szerinte a teológia nem Istenhez jut, hanem az emberhez, és végeredményben nem más, mint antropológia. A második meggondolkoztató pont inkább az ortodox protestáns hitrendszer egy alapigazsága ellen irányul. A reformátorok ui. erősen hangsúlyozták az emberi természet, de főképp az emberi akarat és szabadság csődjét, amit az eredendő bűnnek köszönhetünk. Az ember lényege, a szabadság, egyszer s mindenkorra elveszett, és a megváltás nem más, mint Jézus Krisztus szabad 29
