Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága

engedelmességének betudása az embernek, aki különben a bűn rabságában sínylődik. A megváltás az elveszett emberi szabadság kárpótlása az egyedül üdvözítő hit által.

Ez ellen a felfogás ellen tiltakozott a 19. század elvilágiasodott gondolkozása. Schopenhauer „Wille zur Macht“-ját Nietzsche harcos ateizmusa követte, aki a lázadás mámorában az Isten halálát hirdette: Gott ist tot, wir haben ihn umgebracht. Marx pedig a maga egészében szekularizálta az eredendő bűn és a megváltás ideológiáját, társadalmi térre vetítve.

Szerintem a kereszténység nem annyira az Isten létéről szóló tanításával váltott ki lázadást, mint inkább az emberi szabadság hagyományos értelmezésével. Ha Isten olyan végcél, aminek nem lehet ellenállni, akkor az ember szabadsága nem határtalan. Ha az emberi egzisztencia már eleve a bűn rabszolgaságára van ítélve, akkor a keresztény szabadságnak semmi köze az újkor antropológiájának szabadságfogalmához. Mi keresztények sokszor úgy hirdetjük a megváltásból eredő szabadulást, mint egy újabb rabságot, amely egyrészt a hit által önmagát az engedelmesség jármába fogja, másrészt olyan kötelékeket vállal magára, amelyek mintegy benső kényszerből önként leszűkítik az emberi szabadság terét. Gondoljunk csak a keresztény egyházak fegyelmi rendjére. A „vallás", a „religio“ már etimológiailag is kötöttséget jelent, ami lényegesen megcsorbítja az emberi szabadságot. Vajon nem így értelmeztük-e Pál mondását: „Míg ugyanis a bűnnek szolgáltatok, az igazsággal szemben szabadok voltatok. Mi hasznotok volt akkor abból, ami miatt most szégyenkeztek? ... Most azonban fölszabadultatok a bűn alól, és Isten szolgái lettetek" (Róm 6,20- 21). Ha tehát a keresztény a megváltás tényét csak a bűntől való szabadulásnak fogja fel, és nem hangsúlyozza eléggé az ezáltal végtelenné bővült emberi szabadságot és ennek felelősségét még a világ iránt is, aligha tudja megcáfolni századunk istentagadását. A keresztény éppúgy, mint az ateista az emberi szabadságot a végtelenben fogja fel. A kettő közötti különbség másutt van.

Mert mit is jelent a Krisztus hitében megváltott ember szabadsága? Erre legjobban a bibliai üdvösségtörténet egyes — talán elhanyagolt pontjai adják meg a választ. Feltűnő, hogy az Ószövetség nyelvhasználatában a „szabadság" szó alkalmazása majdnem mindig egy társadalmi valóságra utal: a szabad ember a rabszolga ellentéte (Kiv 21,2-5). Az elnyomott zsidó nép politikai fel- szabadulása egyszersmind i g a z s á g o s s á g o t jelent Izrael szegényei számára. Amikor Jézus föllép, küldetésének messiási jeleit így foglalja össze Keresztelő János követeinek: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem" (Lk 7,22-23). Ennek a már történőiéiben lévő felszabadulásnak a jelei a fent említettek és az Izrael szegényeinek hirdetett „jó hír", az evangélium igazsága. De mi ez az igazság, amely felszabadít? János evangéliumának az a részlete kapcsolja össze az igazság és a szabadság (alétheia eleuthéria) gondolatát, ahol a Jézus és a

30