Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága
ságtalanul bántak velük. Kitűnik ez, amikor a kérdőre vonásra így felelnek: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" (5,29), és: „ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (4, 19-20). Szabadságuk nemcsak beletörődés az elkerülhetetlenbe, hanem ugyanakkor tiltakozás a jogtalanság ellen. És ez a protestáció hathatós emberi tettekre indít: nem bosszúra a jogtalanul viselkedő emberek ellen, hanem a történelmet és társadalmat alakító erővé, a jövő közösségének kialakításává a további igehirdetés révén. Erre vonatkozott Tertullianus mondása az ókori keresztényüldözésekről: „Sanguis martyrum semen Christianorum", a vértanúk vére a kereszténység magva. Az emberi szabadság gyakorlata tehát az emberek között kialakult viszony mélységében fedezi fel önmaga végtelen lehetőségeit. Csak ebben a kapcsolatban tudjuk értelmezni szabadságunk terének határtalan távlatát. És ebben a határtalan horizontban még az egyén halála sem akadály, ahol a végesség csődje áthúz minden bátor emberi „értelmezést". Valamilyen formában mindenkiben él a halhatatlanság gondolata. Szeretnénk megnyújtani szabad tetteink távlatát a végtelenbe, azért, mert szabad aktusainkban valahogy felfogtuk ezt a végtelent. Hogy azután milyen konkrét formában ébredünk tudatára ennek a bennünk élő végtelen lehetőségnek, az ismét emberi „értelmezés" kérdése. A kereszténység válasza nem a görög filozófia halhatatlan lelkére épül, hanem a testi feltámadás elképzelhetetlen reményére, amelynek alapja hitünk a feltámadt Krisztusban. Ebben a hitben lesz teljessé és késszé szabad egyéniségünk. De az utolsó néhány gondolatban már elővételeztem a jellegzetesen keresztény szabadság fogalmát. A keresztény szabadság a Krisztusban megtestesült Isten szabadságának emberi párhuzama. 2) A keresztény szabadság a Krisztusban megtestesült Isten szabadságának párhuzama Luther Márton a keresztény ember szabadságáról szóló, 152Chban kiadott röpiratában két talányos kijelentéssel kezdi el tételét: Először: a keresztény ember a legszabadabb, mert mindennek és mindenkinek ura, és senkinek sincs alávetve. De másodszor: a keresztény ember mindennek és mindenkinek alá van vetve, mert mindennek és mindenkinek szolgája lett. A két egymásnak ellentmondó mondatot Szent Páltól veszi: „Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem" (1Kor 9,19), és: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja" (Róm 13,8). Luther ezt a két dialektikusán ellentmondó kijelentést a 16. századi reformáció polémiájában a római katolikus egyház ellen irányítja. Az egyházilag előírt jócselekedetek, böjtök, ájtatosságok nem adják meg a keresztény szabadságot, hanem inkább szolgaságba taszítják az embert. Csak a Krisztusba vetett hit a szabadulás útja, és a Krisztustól kapott 28
