Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága

megkötöttséget. Ha egy bizonyos társadalmi osztályba tartozunk, nem viselkedhetünk tetszés szerint. Angliában úgy mondtuk ezt: úgy kell élnünk, mint a szomszéd Jonesék. A házas ember sokkal kevésbé szabad, mint a magamfajta agglegény. És mégis: egy mélyebb emberi síkon ennek az ellenkezője igaz. A régi német nyelvhasználatban a házasulást a „freien“ igével fejezték ki. A nősülő férfi „felszabadul", a férjhezmenő lány „felszabadíttatik“ (er freit und sie wird gefreit). Magyarban is az inasgyerek a segédség évei után „felszabadul“. Persze érthető ez úgy is, hogy az illetők eddigi életük kötelékeiből, a legényéletből, a tanuló állapotból szabadulnak fel. De végeredményben nem erről van szó: a felszabaduló előtt egy más jellegű és sok szempontból szigorúbb, de más fajta kötöttség áll. Szabadon a társadalom, a család kötelékébe lép, és magára veszi ennek felelősségét. Az elkötelezett ember szabadabb. Az emberi elkötelezettség és felelősségvállalás a szabadság mélyebb fokát valósítja meg. Miért van ez így?

Az eddig mondottakból talán kitűnik a válasz erre a kérdésre. A válasz egy furcsa paradoxon. Az elkötelezett ember úgy értelmezi szabadságának látszólagos béklyóit, mint emberi felszabadulást. És ennek az „értelmezésnek" vég nélküliek a lehetőségei. Vegyünk egy példát most a keresztény életből: Az Apostolok Cselekedeteinek könyve leírja, hogy a nép között tanító apostolokat megidézték a főtanács elé, megvesszőztették, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték őket. A leírás így folytatja: „Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették Jézus Krisztust" (5,41-42). A sugalmazott szavak igazságában nem kételkedhetünk. Itt emberek szabadságáról van szó. Az apostolok szabad, vagy mondjuk inkább felszabadult emberek voltak, amikor boldogságnak értelmezték azt, amit „emberileg" boldogtalannak fogunk fel, bajnak, kínnak látunk. Ebben az értelmezésben rejlenek azok a végtelen lehetőségek, amelyek értelmet, sőt egy bizonyos fokban beteljesülést adhatnak emberi életünknek.

De ne értsük félre példánkat. Félreértés lenne ugyanis, ha azt gondolnánk, hogy ez a belátás vagy értelmezés csak légből kapott önvigasztalás. Ilyen meggyőződésre őszintén csak az az ember juthat, aki bensőleg mélyebb viszonyba jutott még azokkal is, akik jogtalanul kínozták. Ezt a viszonyt a kereszténység nyelvén ellenségszeretetnek nevezzük. Továbbá erre a meggyőződésre csak az tud eljutni, akinek egy szilárd pontja van önmaga életének köznapiságán kívül. Ez a szilárd pont a keresztény esetében nem a fakir önkínzó felülemelkedett- sége, hanem egy másik személy, akinek szeretete enyhíti a fájdalom agóniáját, letörli a kicsurranó vért és felszárítja a kétségbeesés könnyeit. Az ebben a szilárd pontban gyökerező szabadságot a kereszténység nyelvén hitnek nevezzük, és csak a szeretet melegében és a remény „balgaságában“ lehet erőforrássá. — Másrészt viszont félreértenénk az apostolok szabadságát, ha azt gondolnánk, hogy a pillanatnyi boldogság eufóriájában nem tudták, hogy igaz27