Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Jean-Maria Aubert: A föld sója

telenül meghaladja az emberi lehetőségeket, bár megkívánja, hogy azokat is mindenestül kihasználjuk. Igen, a keresztény erkölcs Jézus Krisztus követésében és utánzásában áll, de ugyanakkor teljesen emberi, korának reményeivel és nehézségeivel szolidáris emberi életben is. Ebben az emberi létben kell élnünk Isten gyermekének életét, kiváltva a bűn hatalmából, átalakulva a szeretetben. A „Gaudium et Spes“ is emlékeztetett erre a nagy igazságra: „Az ember titka csakis a megtestesült Ige titkában válik igazán világossá" (22. p.; vö. a 32. pontot is: a megtestesült Ige és az emberi szolidaritás). VI. Pál is ugyanezt a gondolatot idézte föl zsinati záróbeszédében: „Ha eszünkbe idézzük, hogy minden ember arca mögött föl lehet és föl kell ismernünk Krisztusnak, az Emberfiának arcát, és ha Krisztus arcában föl lehet és föl kell ismernünk a mennyei Atya vonásait . . . akkor humanizmusunk kereszténységgé válik, kereszténységünk pedig istenközpontúvá lesz. Úgyhogy akár ezt is állíthatjuk: ahhoz, hogy megismerjük Istent, meg kell ismernünk az embert."

Megértjük így, hogy ez a keresztény erkölcsfogalom megvalósít egy első látszatra paradox jelleget: mindenestül emberi, — mégis isteni hatékonyságot és új értelmet ad ennek az emberi cselekvésnek, összehangol egymással két irányt, amelyet gyakran megtalálunk sok mai keresztényben: Egyesek csak a transzcendens oldalát látják, mondhatni „vertikalitását", eredetiségét, az isteni, az örök felé ívelő feszültségét, — mások, akiknek szívén fekszik, hogy társuljanak kortársaik erőfeszítéseihez és vállvetve együtt dolgozzanak velük, az immanens és „horizontális“ oldalát hangsúlyozzák, kockáztatva, hogy közben elveszíti sajátos jellegét. A megoldás nem az „arany középút" (hiszen a két dimenzió nem ugyanazon a szinten van), hanem azt kell megérteni, hogy a keresztény üzenet transzcendenciájának úgy kell megnyilvánulnia, hogy immanens (bennmaradó) a keresztény egzisztenciában. Tehát nem ellentétbe állításról van szó (menekülés a rossz világból, a kitérés erkölcstana), nem is a kettő összezavarásáról (amennyiben a keresztény üdvösséget a maga mély jelentésében azonosítjuk az ember földi fejlesztésével), hanem a megtermékenyítés dialektikájáról. Hiszen Krisztusnak az emberiségben kifejtett működését egy kicsit úgy foghatjuk föl, mint a kovászét, amelynek rendeltetése, hogy megkelessze az emberi tésztát, lehetővé tegye teljes megvalósulását. A kovász más, mint a tészta, de arra való, hogy azt alakítsa. Ha egyoldalúan hangsúlyozzuk a keresztény erkölcs transzcendens és sajátos jellegét, azzal csak oda jutnánk, hogy a kovász külön marad a tésztától, azzal az ürüggyel: nem kockáztatjuk, hogy belevesszen a tészta tömegébe. Ha pedig megfordítva egyszerűen és csakis a tészta felől nézzük a kovászt, akkor tagadjuk sajátos szerepét, és eleve elfogadjuk, hogy a tésztának nem kell átalakulnia. „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg?" (Mt 5,12)

így hát a kegyelem működésének célját nem választhatjuk külön az ember ideigvaló és történelmi tevékenykedésének sajátos céljaitól: az első, a transz12