Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A lelkipásztori munka

tatott vallási gyakorlaton változtatni. A II. vatikáni zsinat liturgikus újjászületése áldásosán visszaállította a szentmise közösségi valóságát. Ez az, amit X. Szent Pius reformja óta így mondunk: imádkozzuk a szentmisét. A magánima, bármennyire is szükséges és áldásos, nem a szentmisére való. Nemrégen maga az Istentiszteleti Kongregáció is egy kérdésre válaszolva azt felelte: „A szentolvasót imádkozzék a szentmisén kívül.“ Ebben a tekintetben a lelki- pásztornak rendkívül tapintatosan kell eljárnia. Viszont nem hallgathat, mert nevelői feladata is van. Itt Chicagóban hétköznap reggelenként 6-8 öregebb amerikai asszony jön a szentmisére a közvetlen szomszédságból. Már régóta észrevettem, hogy az egyik az egész szentmise alatt az olvasót imádkozza, nem egyszer félhangosan, úgyhogy zavarni kezdte a közösségi cselekményt. Hosszú türelem után egyszer mondtam neki, hogy szép, ha szereti az olvasót, végezze ezután is, de kérem, ne a szentmisén, mert itt azért jövünk össze, hogy együtt imádkozzuk a szentmisét. Erre rám nézett, s szinte vádlólag ezt mondta: tudom, a papok ellene vannak a rózsafűzérnek.

Nemrégen egy öreg magyar asszonyt látogattam meg a kórházban. Szent- áldozás után észrevettem, hogy nehezen nyeli le az Ostyát. Erre mondtam neki, hogy csak rágja meg, úgy könnyebben lemegy. Erre ő gyanakodva rámnézett s szinte pirongatóan így szólt: azt nem szabad megrágni, sohasem tettem életemben. A lelkipásztor legjobb akarata mellett sem tudja, mikor szól jól, és mikor rosszul.

Máskor a nehézség mondvacsinált, kétszínűségből vagy elvtelenségből ered. Egyik családlátogatásom alkalmával a fiatal házaspár is hazajött, őket tulajdonképpen nem is ismertem, mert nem járnak templomunkba. A férj beleelegyedett a beszélgetésbe, s egyszerre az Egyházban végbemenő változásra terelte a szót. Alig fogyott ki a panaszból és vádaskodásból, hogy az Egyház elhagyta a hagyományokat, s így megtagadta önmagát. Igyekeztem válaszol- gatni addig, amíg kisült, hogy polgári házasságban élnek. Ekkor csak azt gondoltam: Istenem, mennyire kiáll a hagyományok mellett, de saját életében, amikor katolikus házasságban élhetné a szent hagyományokat, ö maga felrúgja és nem tiszteli őket.

Ha már itt tartunk, még egy eset idekívánkozik. Itt az önzés vezetett két- kulacsosságra. St. Louisban az amerikai plébánián, ahol egyetemi tanulmányaim alatt dolgoztam, meghalt a plébános. A nép az idősebbik társlelkészt szerette volna plébánosnak, és aláírásokkal támogatott kérvényt küldtek a bíborosérseknek. Amikor az egyházi hatóság mást nevezett ki, a szóbanforgó társlelkész apja, aki addig előttem mindig körömszakadtáig védte az egyházi hagyományokat és az egyházi tekintélyt, most, hogy ugyanazon egyházi tekintély saját fiát mellőzte, így méltatlankodott: „. . . pedig fiam kinevezését a hívek kérték, az érsek beláthatná, hogy új időkben élünk“.

43