Szolgálat 34. (1977)
Eszmék és események - A magyar püspökök „ad limina“ látogatása (R.) - A pap és az imádság (Schrek Mihály)
Mi történik, amikor imádkozunk? Ezt a kérdést okvetlenül fel kell tennünk. Mert ahol semmi sem történik, ott az élethez szükségestől nagyon távol vagyunk. Az Úr figyelmeztet, hogy az imánál ne üres szavakat fecsegjünk. „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok“ (Mt 6,7). Sehol sem vétkezik az ember annyira a szóval és a szó ellen, mint amikor Istenről és Istennel üres, olcsó, értéktelen szavakkal beszél. Az Úr nem sok szóra tanította tanítványait, hanem kevésre, amelyek mint súlyos cseppek hullanak lelkűkre. Sőt ez a néhány szó lényegében csak egyetlen szó: Miatyánk. A Miatyánk hét kérése csak azt tartalmazza, ami ebben a megszólításban már benne rejlik. Szent Páltól tudjuk, hogy a görögül beszélő közösségekben is az eredeti arám alakját adták tovább: Abba. Az Úr azt akarta mondani, hogy mindenkor, de különösen ha a szavak cserben hagynak bennünket, még akkor is ezt az egyet mondjuk, a döntő, az élethez szükséges szót: „Atya“. Amint tudjuk, „Abba“-nak a pontos fordítása nem „Atya“, hanem annak kicsinyített formája, ahogy a gyermek szólítja szeretett apját: „Apuka, papa“.* Jézus ilyen (emberileg szólva) vakmerőén beszélt Istenről és Istenhez, úgyhogy jámbor zsidó füleknek ez tiszteletlenül, sőt botrányosan hangzott. Aki Istennek szívből tudja mondani: „Édes jó Atyám“, az mindent elmondott, amit ember csak mondhat. Szent Pál szerint ez az egész keresztény vallás. „Mivel pedig fiák vagytok, Isten elküldte Fiának a Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: ,Abba, Atya'. Tehát nem rabszolga többé, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten által örökös is“ (Gal 4,6k). Ha tehát imánkban úgy fordulunk Istenhez, mint Atyánkhoz, akkor az ő fiai vagyunk; nem rabszolgák, nem foglyok, nem halálraítéltek a világ halálcellájában, hanem szabadok, akik az életre vannak hivatva, akinek jövőjük van, mert Isten a jövőjük. A nagy példaképek Az Úr Jézus és a szentek példája mutatja, hogy sokat kell imádkoznunk, ha Istennek tetsző és Istennel egyesült életet akarunk élni. Állíthatjuk, hogy a harminc éves názáreti magány Jézus számára az Atyával való legbensőbb érintkezés ideje volt. Mielőtt elkezdi nyilvános életét, mégegyszer visszavonul negyven napra a magányba. Az evangélisták többször említik, hogy fáradságos napi munkája után visszavonult egy magányos helyre imádkozni. A szentek mind az imádság emberei voltak. Szent Pál két évet töltött a pusztában. És mennyi ima van a levelei mögött! Újra meg újra biztosítja híveit, hogy nem szűnik meg értük imádkozni. Innen fakad Isten bőséges áldása apostoli munkájára. * Más neves exegéták és teológusok ezt cáfolják. Szerintük a szó bizalmas, de nem kicsinyítő, becéző forma. Ez nem illett volna ahhoz a módhoz, ahogyan Jézus Atyjáról beszélt. (Szerk.) 70
