Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom

az ún. „Herrnhuti közösség“ (Zinzendorf alapítása) a 18. század közepén már 28 missziós területre küldött hithirdetőket. A 18. sz. végén baptista és metodista szabadegyházak alapítanak missziókat. A protestáns népegyházak csak az ő lökésükre és a katolikus egyház missziós újjáéledése láttán kezdik meg a missziós munkát a 19. sz. során.

A pietizmus Angliában a John Wesley nevéhez fűződő „ metod izmusban" éledt fel. A metodisták elvetették a hivatalos anglikán egyház- szervezetet (ezért szabadegyház), de megkívánták tagjaik benső vallásosságát, a felebaráti szeretetet, beteglátogatást, szegénygondozást. „Szabályos" (metodikus) életrendet kívántak tagjaiktól: innen származik nevük, amely kezdetben gúnynév volt. A metodizmus főleg az Egyesült Államokban talált jó talajra. A katolikus egyházzal kezdetben mereven álltak szemben, és szinte a pogánysággal azonosították. Idővel e polemikus szembenállásuk feloldódott.

Az egyházi történetírás az 1800-as évek kezdetét mélypontként jelzi mind a katolikus, mind a protestáns egyházak életében. A népegyházak legfőbb igyekezete a „status quo" fenntartása, egyházaik jogainak biztosítása, az elért eredmények „hagyományként“ őrzése. A nagy protestáns egyházak szembefordulnak a körükben éledő pietista irányzattal, mert a pietizmus egyre csekélyebb jelentőséget tulajdonít az egyházi „szervezetnek": püspököknek és prédikátoroknak, és sokkal fontosabbnak tartja a hívek belső su- galmazottságát, a „karizmákat". Éppen ezért a püspökök vezetésén alapuló „episzkopális" egyházszervezet, illetőleg a presbitereken nyugvó „presbite- riánus" szervezet helyett útkészítői a „kongregacionalista" gyülekezetnek: ahol minden tagot egyformán „papnak" tekintenek. A pietizmus hatása kettős volt: egyrészt teljesen felszakította a zsilipeket a szektaképződés előtt, főleg az USA-ban, — másrészt viszont, és ez a jelentősebb, útkészítője lett a lelkibb, és egyúttal „ökumenikusabb" irányzatnak a hivatalos egyházakon belül.

Az 1800-as évek kezdetét a katolikus egyháztörténet is a legszomorúbb korszakok egyikének tekinti. A buzgóság megfogyatkozott, a szerzetek közt féltékenységi harcok dúltak előjogokért, a jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták, az un. „rítusháborúság“ és annak XIV. Benedek pápa 1742 illetve 1744 évi bulláival történt lezárása jóvátehetetlenül tönkretette a távolkeleti misz- sziók kecsegtető reményeit. A hivatások száma soha még ennyire vissza nem esett, mint ebben az időben.

Új korszak a 19. század közepétől

A 19. sz. első fele érdekes szellemtörténeti kor Európában. Mintha csak egyik véglet a másikat vonzotta volna. A napóleoni háborúk után a régi hitközönyt a vallási újjáéledés időszaka váltotta fel valamennyi egyház életében. „Romanticizmus" korának nevezzük ezt az időszakot. A vallási megújulás azonban csupán része az egész (európai) világ szellemi átalakulásának.

43