Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom
kezménye volt a harmincéves háború, amelynek során Németország 18 millió lakosa 4 millióra apadt le. A szétszórt családokat, a gyermekeiket gyászoló szülőket és a szülők nélkül maradt árvákat a nagy történelem számon sem tartja. Szörnyűséges emberi tragédiák „az igazság nevében“. Katolikus és protestáns részről egyaránt. Az együttélés második korszaka: a 19. sz. közepéig Az európai egyházak életének következő korszaka mintegy két évszázadon át tartott. Legfőbb jellemzője: mindegyik egyház éli a saját életét. Semmi igényét sem érzik annak, hogy „egyek legyenek“. Voltak ugyan az ökumenikus gondolatnak ma is meglepően modernnek tűnő előfutárai, mint pl. a holland államférfi Hugo G r o t i u s , a francia B o s s u e t meaux-i püspök, Spinola Wiener-Neustadt-i püspök, M o I a n u s evangélikus teológiai tanár, főleg pedig a fizikából is jól ismert tudós és sokoldalú diplomata: Leibniz (f 1716). Szavuk azonban akkor még pusztába kiáltott szó maradt; saját egyházaikban sem keltettek visszhangot. A szószékeken és az egyre növekvő könyvkiadásban (csupán 1641 — 1662 között 23 000 vallási kiadványt tartanak számon!) heves polémiák dúlnak, — de a polemizáló szónokok és írók szava már csak alig-alig jut el a másik táborba: ott senkit sem érdekel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ebben a korban a protestáns egyházak egymás közti legfőbb összekötő kapcsolata maga a „protestálás“, vagyis a katolikus egyházzal szembeni ellenszenv. A bibliamagyarázat mind katolikus, mind protestáns részen tudománytalan. Katolikus részen a Galilei-per után e tekintetben nem sok jót lehetett várni. Protestáns oldalon feltétlen érdem a bibliakiadások széleskörű terjesztése. Ugyanakkor viszont a „Sola Scriptura“ elve a szabad bibliamagyarázatta! egybekötve, egyházi tanító tekintély híján elindítja a benső bomlási folyamatot, a szekták képződését, örvendetes jel viszont, hogy a polémiák mellett, az 1700-as évektől kezdve, új irányzat is jelentkezik, mely bensőséges keresztény lelkiséget sürget. Ez az irány a „pietizmus“, amely tagadhatatlanul kihatott a katolikus egyházra is. Eredői még a 17. századra nyúlnak vissza. Magát a nevet Jean de Labadie genfi protestáns pásztor „Manuel de piété“ könyvének címéből eredeztetik. Labadie-nak a genfi reformátori inkvizíció elől Hollandiába kellett menekülnie: ott terjesztette tanait. Követte irányzatát Filipp Spener frankfurti református lelkész, aki 1675-ben kiadott „Pia desideria“ (Jámbor óhajok) c. művében valódi ökumenikus hangot üt meg: polémiák helyett inkább az evangéliumot hirdessük; a hitet ne csak valljuk, de éljük is; a más hiten levők iránt tanúsítsunk szelídséget és sze- retetet. A pietizmus a keresztény élet középpontjába helyezte az Úrvacsorát, liturgiát, sürgette a szív kereszténységét, és ami főleg új színt adott a mozgalomnak: elkezdte missziók alapítását. Akkoriban a missziós gondolatot még nem a népek testvérisége vezette (a katolikusoknál sem!), hanem a szegény, testileg-lelkileg rászoruló pogányok megmentése. Érdekes, hogy 42
